Gondolatok erről-arról. Meg amarról. Így meg úgy. Meg amúgy is. Szóval blog. Vagy mi.

Köcsögölés és hurkázás

Best of Firestarter18 #32 - Válogatás 10 év (nem feltétlenül legjobb) posztjaiból

2017. február 07. - Firestarter.18

kocsogozes.jpgEgy egyetemista napjai még a Vadalföldön is élménydúsan telnek. Az is kiderül, (Oravecz Coelho idézetek nélkül), hogy miért fontos törekedni a folyamatos fejlődésre.

 

 

 

 

 

2009. április 26.

A hét eseményei.

Hétfőn tanulmányi kirándulás céljából meglátogattuk a mintegy 300 lelket számláló Gerlát, mely Békéscsabától nem kőhajításnyira fekszik. Igen, pont olyan izgalmas volt, amilyennek gondoljátok. Ahogy betettük a lábunkat, láttam egy gerlai gerlét, és ezt nagy lelkesedéssel közöltem is a többiekkel. Na, itt tulajdonképpen véget is ért a kirándulás érdemi része, mert ekkor még nem tudtuk, hogy a gerlai gerle jelenti majd a legnagyobb eseményeket.

A helyi bennszülöttek pont úgy néztek ránk, mint azokban a C-kategóriás tinihorrorokban a poshadt minnesotai kisvárosok sorozatgyilkos lakói a betévedő szőke cicababára, a helyes futballsztárra, a drogos rossz fiúra és a vicces fekára. Szerencsére (vagy éppen szerencsétlenségünkre) mindenki túlélte a ruccanást.

Még ugyanazon a napon voltunk köcsögölni. Nem, itt nem a börtönökben a hűs zuhany alatt folyó társasjátékokra kell gondolni. Korongozni voltunk, agyagot. Haverral késve érkeztünk, és nekünk nem jutott olyan korongozógép vagy miapecs. Aszongya a főkorongozó, hogy sebaj, jöszte ide az asztalhoz, és akkor ti hurkázni fogtok. Na, a köcsögölés után igazán kíváncsi voltam, hogy a hurkázás miféle bizarr szerepjáték lehet. Igazából csak remélni mertem, hogy nincs hozzá köze a vastagbelemnek.

Nem, nem volt, a hurkázás az, amit már mindenki csinált óvodában. Agyagból kis hurkákat sodrunk, majd ezt edényformára építjük egymásra. Na ezt annyira megalázónak éreztem, hogy bojkottáltam a feladatot. Én, aki csukott szemmel is beköti a cipőfűzőjét, képes akár kétszer is nyerni ász párral egy napon, én álljak le itt dedózni? 'Pád 'facát.

Na aztán végre felszabadult egy köcsögözőgép. Sok sikerélményem mondjuk nem volt benne. Az oktató reformpedagógiája a belátásos tanulásra épült, ez azt jelenti didaktikailag, hogy a nebulót hagyjuk kibontakozni, és majd ő rájön a helyes megoldásra.
Na, ez esetünkben annyiból állt, hogy az a drága ember megmutatta, hogy hogyan kell a köcsögöző gép közepére baszni egy öklömnyi agyagot. Utána nesze fiam cseszd meg, csináljad, ahogy tudod. Hát én nem tudtam sehogyan sem. Csűrtem, csavartam az agyagot, de sehogyan sem lett belőle iparművészeti remek. Mindegyik művem kicsit Salvador Dalisra sikerült, ezt a fajta modern művészetet pedig itt a Vadalföldön nem díjazzák. Így aztán csalódottan hazakullogtam.

 

Kedd

A keddi nap annyira eseménytelenül telt, hogy nem is emlékszem, hogy egyáltalán meg volt-e tartva.

 

Szerda

Szerdán Kari Napok voltak a suliban, móka kacagás, zsákba futás, palacsintaevés reggelig. Igazából én csak a foci miatt mentem, nem mintha a főzőverseny nem hozott volna orgazmikus állapotba, de azért az csak női meló.

Hála az égnek a foci a műfüves pályán volt. Ez két okból volt jó. Egyrészt a teremcipőm úgy csúszott rajta, mint szappanos hal egy vödör takonyban. Ez alapjaiban rengette meg azon elképzelésemet, hogy megpróbálom sérülés nélkül abszolválni ezt a napot. Másodsorban, mivel a műfüves pályát felszórják gumidarálékkal, és kb. 35 fok volt szerdán, el lehet képzelni, hogy a pályán hány fok volt. Szó szerint égett a talpam.

Na és ugye a sérülések, mert miért is ne, ha egyszer igen is lehet.

Egyrészt a szar bokámnak megint odavertem egy adagot. Nem vészes, de fájt pár napig. Másodsorban, mivel műfüvön becsúszni nem éppen egészséges dolog, ezért jó tenyérnyi darabon a térdemről frankón lejött a plezúr. De olyan fél centi mélyen, mert kemény vagyok, ha valamibe belekezdek, azt igazán jól akarom csinálni. A seb most húzódik, gyűrődik. Nem egy utolsó látvány, hogy fél centi mély árkok vannak a térgyem mazsolás kalácsán.

 

Csütörtök

Arra ébredtem, hogy iszonyú izomláz van a combomban. Mind a kettőben. Háromnegyed óra múlva, amikor már fel bírtam ülni, észrevettem, hogy ez az állapot a karjaimra is érvényes. Három és fél óra múlva, amikor már az ágy mellett álltam (szigorúan a szekrénybe kapaszkodtam) már rájöttem, hogy testem minden izmában (beleértve a fejbőr izmait, és a záróizmaimat is) különösen erős izomláz vigyorog. De annyira, hogy ilyet kb. 10 éve éreztem utoljára. Hiába, látszik, hogy 3 hónapja nem fociztam.

El is terveztem, hogy járok majd futni. Ennek örömére szombaton futhattam a busz után. Mondjuk ez nem volt kifejezetten tervbe véve.

 (Talán mondanom sem kell, hogy a fenti kép az írországos karkötő ellenére illusztráció, erre a szintre soha nem jutottam el)

Régi szép idők, amikor egy hét még csak négy napból állt, minden nap új élmények záporoztak rám, és annyi minden csudát láttam, hogy naponta három posztot írhattam volna.  Bezzeg manapság, ugye. Vagy az is lehet, hogy azokra az ingerekre, melyek zsenge koromban még ámulattal töltöttek el, felháborítottak, megnevettettek, vagy legalább elgondolkoztattak, ma már csak legyintek. Ez lenne a felnőttkor? A rálegyintés, elfordulás, beletörődés, megalkuvás? Nagyon remélem, hogy nem. Egyszer egy nálam okosabb ember azt mondta nekem, hogy mindig törekedni kell arra, hogy jobb legyen. Nem szabad megelégedetten hátradőlni, keresni kell a lehetőséget a fejlődésre, az előrelépésre.

Ez alapvetően szerintem optimistává teszi az embert, hiszen mindig lesz előtte egy következő lépcsőfok, amire megpróbálkozhat felmászni. Valami ami mozgatja, hajtja előre, egy lehetőség, hogy jobbá tegye az életét. Nekem legalábbis mindig van egy ilyen következő lépcsőm, amire néha sikerül felmásznom, néha nem. De ilyenkor keresek egy másikat, és azt veszem célba.

Nagyon szomorú lennék egy olyan napon, amikor arra kelek fel, hogy már nem nincs előttem egy képzeletbeli szint, amire fel akarok jutni. Mert ha valaki azt mondja nekem, hogy Fire fiam, még negyven évig fogod ugyanazt a munkát csinálni, mint most, akkor én most felállok, felballagok az írek szent hegyére és leugrok. Nem azért, mert olyan szar munkám lenne, vagy mert elégedetlen lennék, hanem azért, mert képtelen lennék 40 évig ugyanazt csinálni. De tudom, hogy nem is fogom, és ez jó érzés.

Talán ezt az optimista hozzáállást már gyerekként belém ivódott. Nem voltunk egy jómódú család, és akkor még visszafogottan fogalmaztam.  A szüleim annak idején három csomaggal érkeztek meg Erdélyből (ebből kettő bőrönd volt, egy meg én) az Alföld egy elfeledett szegletébe.
Enyhén szólva sem dúskáltunk a materiális javakban, így én gyerekként nem azért bőgtem, mert nem kaptam meg a legújabb Transformers robotot, hanem azért, mert ronda, régi ruhákban kellett járnom, nem mehettem a többiekkel hamburgerezni, és nem tudtuk kifizetni iskolakezdéskor a tankönyveket. De a szüleim mindig azzal vigasztaltak, hogy majd lesz jobb is.
És igazuk volt, mert lett. Idővel már volt szép ruhám, mehettem hamburgerezni, én meg a gyerekemnek meg már annyi Transformers robotot vehetek majd, amennyi befér a szobájába. Meg nyilván amennyit megérdemel a büdös kölke.
Gondolom ez annak köszönhető, a szüleim sem elégedtek meg azzal, amit elértek, hanem  mindig keresték a következő lépcsőfokot.

Ez a szemlélet talán megoldás lehet a megalkuvásra elkerülésére és a szürke nihilre is, mert az embert, ha új dolgokat keres, akkor új ingerek és élmények érik, új embereket ismer meg (aminek aztán vagy örül, vagy nem) és folyamatosan dolgozik az agya elkerülve a begyepesedést.

Aztán persze az is lehet, hogy nincs igazam, de ez majd csak negyven év múlva fog kiderülni. Majd írok posztot róla, cserkészbecsszó.

A bejegyzés trackback címe:

http://firestarter-18.blog.hu/api/trackback/id/tr7412190798

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.