Gondolatok erről-arról. Meg amarról. Így meg úgy. Meg amúgy is. Szóval blog. Vagy mi.

Nektek mi volt a legszarabb melótok?

2012. november 28. - Firestarter.18

Tegnap munka közben azon gondolkodtam, hogy oké oké, elég szar melót csinálok (hogy pontosan hol és mit az a későbbiekben majd kiderül), de csináltam már ennél sokkal rosszabbat is. És akkor elkezdtem visszaemlékezni arra, hogyan is ismertem meg közelebbről a munka világát.

Természetesen a legrosszabb élményeim a diákmunka világából valóak, amikor az ember még nagyon lelkes, tetszik neki, hogy végre ő is felnőtt, DOLGOZNI megy, így nagybetűkkel, és valódi pénzt, vagyonokat kereshet. Nahát én is így gondolkodtam azon a nyári hajnalon, amikor először felkeltem, s elindultam a mákföldre.
Lehettem úgy 13 kb, olyan korán volt, hogy addig azt sem tudtam létezik ilyen korán. Három haverommal indultunk biciklivel a gyülekezőhelyre, ahol a brigád várta a főnököt. Ez a másik három srác akkor már dolgozott ott pár napot, ők csábítottak el. Elég sokan gyűltünk össze, és hát nem a falu értelmiségi rétege. Nem egy nagy település volt ez már akkor sem, de az ötven emberből jó ha kettőt felismertem. Nem egyazon körökben mozogtunk az biztos.


Aztán a karaván egyszer csak elindult, mi meg követtük őket szorgalmasan. Reggel öt óra volt, de olyan meleg volt, hogy mire kiértünk a földre teljesen leizzadtam.
És ekkor megláttam a mákmezőt. A végtelen mezőket, ahogy a Mátrixos hasonlatot még a mai napig is használjuk ha pár sör mellett nosztalgiázunk. És nem viccelek, tényleg végtelenek voltak, a távolban látszott haloványan egy tanya sziluettje a délibábban, az egyik öreg azt mondta ott van kb. a föld fele. De mivel kevesen vagyunk, nem tudjuk keresztbe átfogni az egész földet, így visszafelé is jönni kell. Hát mondom jó, akkor ha már így állunk, nézzük meg közelebbről is mi az a mák, mert én eddig csak bejgliben találkoztam vele, azzal is csak karácsonykor. Nos a máknövény, az egy kb 1 méter magas jószág, s mikor szedni kell, akkor már zörgősre van száradva. A tetején van egy gumó, amit találékonyan mákgumónak neveztek el, hihetetlen módon ebben van a mák. Ezeket a gumókat kellett leszedni, zsákba tenni. Száraz, szúrós de legalább porzik is, kb ennyiben össze lehet foglalni a mák tulajdonságait.


A munka nem volt bonyolult, beállítottak két sor közé, hátba vertek, oszt szedjed komám. Hát szedtük. Nem is volt gond olyan nyolc óráig, amíg úgy igazán el nem kezdett tűzni a nap. Nahát onnantól kezdődött a pokol. Délre lett vagy 40 fok, persze árnyékban, ráadásul ott álltál egy olyan mező közepén, ahol minden csont száraz volt és verte vissza a hőséget. Az, hogy a pelyhedző kis tökömön csorgott le a víz, az hagyján, de úgy éreztem az agyam a fülemen fog kifolyni.
Még szerencse, gondoltam magamban, hogy hoztunk magunkkal vizet, amit előző este betettünk a fagyasztóba. De jó is a jeges vizet szürcsölni ilyenkor.... jó is lenne, ha a vizet nem hagytuk volna hátul az árnyékban, úgy egy kilométerrel mögöttünk. Mer ugye táskával a vállunkon mégsem lehet dolgozni.
Na, de látom, hogy elöl vizet osztanak kannából. Ejha, micsoda úri dolgunk van. De aztán látom ám, hogy poharat azt nem adnak. Mindenki belehúz a kannába, azt egészségére. Na mondom én inkább szomjan halok itt a helyszínen, de 40 szottyadt öregasszony nyálából én nem kérek. Vártam a delet, az ebédszünetet, mint apostolok a messiást.


Egyszer csak felkiált a vezérmákszedő, hogy egy óra ebédszünet. HURRÁ!
Ebből negyed óra volt míg visszasétáltunk, de sebaj. Elő azzal a jeges vízzel! Hát a jeges víz nemhogy jeges nem volt, de olyan húgymeleg lett, hogy teát inkább főztem volna benne. De legalább betoltam arcba vagy öt kolbászos szenyót, s leheveredtem a fűbe. Hát ezt pont nem kellett volna. Mert tíz perc múlva, mikor már éppen elszenderegtem, felharsan a vezérmákszedő, hogy uzsgyi vissza. Uzsgyi, aha. Alig bírtam felállni.
Nem ecsetelem, hogy milyen érzés volt visszamászni a 78 fokba, és szedni azt a szart. De a neheze, mint mindig, csak most jött.


Én nem tudom, hogy a mákvető ember mit csinált akkor tavasszal, biztos jól bepálinkázott, mert a mellettem levő srác két sor mákjából hirtelen négy lett. Mind a két sor kettéágazott, s külön életet éltek az után. Szerencsére a srác jószívű volt, így az egyik plusz sort nekem adta. Így mi ketten már három sorral küszködtünk.
Addig sem az élbolyban verekedtünk az öregasszonyokkal, de ez után úgy lemaradtunk, hogy már a vének rikácsolását sem hallottuk. Mondjuk ezt nem bántuk.
Nagyon lassan telt az idő, mondjuk már mindegy volt, annyira készen voltunk, hogy az se érdekelt volna ha a helyszínen elásnak, hogy aztán a következő tavasszal mák nőhessen ki a szívünkből.
Na de aztán a fizetéskor észhez tértünk. Nyilván nem bankszámlás átutalással érkezett a fizu, a markunkba nyomtak egy ötezrest, azt szevasz. Öt ezer forint! Mekkora királynak éreztem én magam annyi pénzzel. Még fejben sem tudtam hirtelen elkölteni. Bele sem gondoltam, hogy a 14 óra munkáért ez nem is olyan sok pénz.
Ez után még vagy két napot bírtam a mákföldön, aztán férfiasan bevallom feladtam. Utóbb derült ki, hogy azon a nyáron egy öreg bácsi a mákföldön halt meg a meleg miatt.

A következő kalandom már a Melódiák karmai között történt, szórólapozásra küldtek ki. Egy erősen sunázás pozitív csaj hozta ki a szórólapokat, s a motorháztetőre hajolva egy térképen mutogatta, hogy melyik területet kell beszórnom. Orbitális csöcseire való tekintettel úgy gondoltam, hogy abban a helyzetben a térkép nézegetése merőben haszontalan tevékenység, s inkább a dudáit fixáltam. Jól esett, viszont végül fogalmam sem volt róla, hogy a falu melyik részén kell dolgoznom. Adott 1000 szórólapot, azt mondta mindent szórjam ki, s kapok érte 1000 forintot. Jó.


El is indultam valamerre, mivel gőzöm nem volt merre kéne. Viszont a csaj megfenyegetett, hogy aztán mindenhova vigyek szórólapot, mert telefonon szúrópróbaszerűen ellenőriznek, s jaj nekem ha valamelyik mszp-s öregasszony azt találja mondani, hogy ő nem is kapott.
Megyek mendegélek, biciklim nem volt, hát gyalog. Ekkor jöttem rá milyen nagy is ez a falu. Aztán, hogy a csaj dudái kikerültek a látómezőmből, elkezdtem gondolkozni, számolgatni. Rájöttem, hogy az 1Ft/szórólap nem valami jó deal nekem. Arra gondoltam, hogy oké, a háromnegyedét elszórom, a többit kibaszom a kukába. Jó.
Fél óra elteltével megalkudtam magammal, hogy a felét elszórom, elég annyi is. Rohadt lassan fogyott, eleinte kettesével majd hármasával tettem a postaládákba, gondoltam ha nagy a család nehogy összevesszenek rajta. Még büszke is voltam magamra, milyen találékony vagyok. De még így sem csökkent számottevően a szórólapok száma. Nemhogy a felét, még a negyedét sem dobáltam ki egy óra alatt. Gőzöm nem volt még akkor arról, hogy mi az az EV, de azt éreztem, hogy ez így nem frankó. Egyre inkább tele volt a tököm ez egésszel, de nem mertem kidobni a szórólapokat, féltem na, meg féltettem a kis ezer forintomat.
Aztán mikor végül véglegesen meguntam, arra gondoltam hazaviszem a megmaradt 700 darabot, házkutatást csak nem fognak tartani. Lehet még azóta is ott vannak a szekrényben.

Szintén a Melódiáknak hála kerültem aztán egy vasgyárba, ahol két nyarat húztam le. Az elsőben megtanultam hogyan kell hatékonyan dolgozni, a másodikban pedig azt, hogyan kell lógni. Utólag visszagondolva mind a két nyaram hasznos tudás felszedegetésével tellett.

Első alkalommal egy szerelősorra kerültem, nem volt bonyolult a dolgom, kijött a marógépből két darab különböző vasdarab, mind a két felébe lyukat majd menetet kellett fúrni, majd a két darabot légkulccsal összecsavarozni. Állítólag valami Audi-alkatrész alkatrésze volt, sose derült ki. A munkaidő 6-14 óra volt.
Vén szakik közé kerültem, basztattak folyamatosan, meghogy vigyázzak, norma van, ha nincs meg a norma nagy baj lesz. Húbazmeg akkor itt dolgozni kell. Na neki is láttam. Nem volt nehéz munka, hülye se vagyok, gyorsan belejöttem.


Második napon délben odajön a szaki a fejét fogva, hogy most már lassítsak, mert már túlléptem a normát, azt a főnökség észreveszi, még felemelik. hát mit csináljak, én nem tudok tökölve dolgozni, hogy folyik kis a nyál a számon. Ha dolgozunk, akkor dolgozzunk faszom. De jó, legyen.
Na ez után azt csináltam, hogy délelőtt 10-re megcsináltam a normát, elmentem kajálni, majd a fennmaradó időben a raktárban fociztam a többi diákmunkással, akik szintén kész voltak a munkával legkésőbb délre.

A második nyáron nem is tettek oda vissza, átkerültem a szerelőcsarnokba. A brigád, ahova kerültem a kombájnok alsó részét szerelte össze, azt ami behajtja a gabonát, tudja a rák hogy hívják. Itt két sráccal voltam, mindenféle csicskamunkát végeztünk, kapartuk a festéket amit a részeg festő rossz helyre fújt, sepregettünk, rozsdás vasakat szedegettünk, meg pakoltuk a festőszalagot. Hát ez nagyon nem tetszett. Szerencsére összehaverkodtam az asztalossal, aki egy fiatalabb figura volt, aztán egyre többször lógtam vele. Azért is jó volt ez, mert az asztalosműhely volt az egyetlen hely a gyár területén, ahol nem volt kamera. Úgy telt a munkaidő kb., hogy megcsináltunk egy faládát, napoztunk egy órát, megcsináltunk még egyet, dumáltunk egy órát, felkészültünk az ebédre, ettünk, kipihentünk az ebédet, majd megcsináltunk még két ládát és hazamentünk. Ez már jobban tetszett, gyorsan megszoktam, s nyár végére szép barna lettem.

Dolgoztam aztán kocsmában is, olyanban ami a vendéglátás legalja. Egy megyeszékhely piacának sarkában lévő talponálló, akkora helyen kellett állnom, hogy tipegve is alig bírtam körbefordulni. Persze itt is lelkesen kezdtem, egészen addig, míg meg nem láttam az első vendéget, akihez képest egy hajléktalan igaz gentlemannak tűnt volna. Az itteni karrierem mindössze három napig tartott, valószínűleg az után nem hívtak többet, hogy a főnökasszony azon utasítására, mi szerint 'Nem kell minden tételt beütni a kasszába' én halálosan komolyan visszakérdeztem, hogy 'Miért?'. Fiatal voltam és naiv, szomjaztam a tudást, s legalább két percig néztem a főnökre, várva a választ, s hogy magyarázza el mi alapján döntsem el mit kell beütni, s mit nem. Meg aztán árultunk okoscigit meg okospiát is a pult alól, ezt már magam sakkoztam ki, hogy miért nem a polcon vannak.

A következő állomásom a meggyszedés volt. Marhára örültem neki, mondom meggyet otthon is szedtem, nem nagy cucc, hátha még fizetnek is érte... Csak a helyszínen derült ki viszont, hogy nem órabér van, hanem ládánként fizetnek. Valami nevetséges összeget, 200 forintot egy ládáért, egy ládába meg belement vagy öt kiló meggy. Tíz ládánál többet nemigen tudtam szedni egy nap alatt, s amikor láttam, hogy egyesek 40 ládával szedtek meg, akkor elment a kedvem az egésztől. Hogyafaszba, polipok azok, vagy mik? Igazából még a mai napig sem értem hogyan lehetséges ez.


Aztán a harmadik napon szabályos lázadást szítottam, mondom ez a pofátlanság netovábbja, hogy ilyen kurva keveset fizetnek, ráadásul még folyamat basztatnak is. Ráadásul a cigányok meg lopkodják is a megszedett ládákat, amit a vezetőség meg pont leszar. Egyszer egy ilyen után felbasztam magam, lejöttem a fáról, s hazaindultam a műszak közepén. Négy srác jött utánam, úgy éreztem magam mint Garibaldi.
A főnök persze jött abajogni, hogy ha most hazamegyek, többet ide ne jöjjek. Mondom ide nem is akartam többet. Bizony, már akkor is ilyen kemény voltam.
Azóta egyébként már emelték a pénzt, már 300 forintot fizetnek, igaz a láda meg nagyobb lett, már belemegy vagy nyóc kiló.

És, nektek mi volt a legszarabb melótok eddig?

A bejegyzés trackback címe:

https://firestarter-18.blog.hu/api/trackback/id/tr74932279

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

RTB 2017.07.04. 15:52:12

krumpliföldön dolgozni száraz időben alapvetően nem olyan szar, mert jön a gép és kifordítja a krumplikat a földből, és csak be kell dobálni és meg is vagyunk vele. Az egy fokkal szarabb, ha előtte eső volt, és a krumpli sáros, mert kicsit meg kell tisztítani, mielőtt bedobjuk ládába. De ez még mindig elviselhető. A gond a kiszedőgéppel van, hogy rohadna meg. Középiskolában voltunk krumplit szedni, és 15-20, egyenként kb egy kilométer hosszú barázdákon szedtük a krumplit. Aki ismeri a krumpliszedőgépet azt tudja, hogy halad vagy 4-500 métert, de aztán meg kell állnia (szarni) azért, hogy a belsejében maradt krumplitól megszabaduljon. Nos egy ilyen állás kb félméter magas krumplhalmot eredményezett, ami valahohy mindig nekem jutott. SZívás volt, na.
De a legszarabb azt volt, amikor a kempingben az aug 20-i zárás után kellett szemeteskukákat mosni. De ez nem azt jelentette, hogy elöblítettük vízzel, hanem a szezon alatt az aljára üösszegyűlt, konglomerálódott cementálódott emberi hulladékot először egy ásóval vagy lapáttal fel kellett lazítani, utána domesztossal ki kellett mosni ipari vízsugárral. Volt ott minden, még mumifikálódott kölyökkutya is, és akkora légylárvákat még életemben nem láttam. A főnök rendes volt, mert adott egy daedalont mindenkinek, hogy ha esetleg jönne a róka, akkor ne jöjjön és meg tudjuk csinálni a munkát.