Gondolatok erről-arról. Meg amarról. Így meg úgy. Meg amúgy is. Szóval blog. Vagy mi.

A játékipar elkurvulása

2015. december 07. - Firestarter.18

nevtelen.pngEsküszöm, hogy próbáltam szalonképesebb szót keresni a címbe, de ez volt a legkevésbé otromba, ami eszembe jutott.

Réges-régen, még egy messzi-messzi galaxisban kezdődött játékos pályafutásom. Egészen kicsike voltam, amikor apám egy szép pénteki estén hazaállított egy használt ATARI-val, hogy ő akkor ezt most hozta. Letette a konyhaasztalra. Négyen, öcsémmel és anyámmal körbeálltuk, és néztük. Szépnek szép, jónak jó, de mi ez? Apám úgy tett, mintha tudná, de végül nem sikerült kielégítő magyarázatot adnia arra, hogy vaj mit is rejthet az egyébként színes képekkel tarkított doboz.

 „Tévére kell kötni, és játszani lehet vele” – mondta végül apám, s láthatólag nagyon büszke volt arra, hogy legalább ennyi magyarázattal tudott szolgálni. Hóna alá csapta a dobozt, mint Mózes a kőtáblákat, és elvonult a nagyszobába, befeküdni a tévé háta mögé. Na, most fiatalabb olvasóink kedvéért elmondanám, hogy a tévé nem volt ám mindig nagy és lapos. Ez mondjuk nagynak nagy volt, de nem úgy, ahogy ma. Ennek hátrafelé nyilvánult meg a nagysága, magyarán mondva akkora fara volt, mint a tésasszonynak, nyomott is vagy ötven kilót, ami az 50 centis képátlóhoz pont passzolt. Nyögött is apám mire elforgatta és béereszkedett mögé mindenféle csirkebeleket húzva maga után. Mire kiszuszakolta magát, addigra a különös szerkezet delejt kapott, s felvillant a képen az első játék. Ami tulajdonképpen állt vagy nyolc pixelből, melyek együttes erővel el is foglalták az egyébként nem jelentős képernyőfelület tekintélyes felületét. Én úgy bámultam ezt a nyolc pixelt, mint az a bizonyos borjú azt a bizonyos kaput, és itt el is dőlt a sorosom: játékos lettem.

Sokáig nyúztuk az ATARI-t, apám a végére egészen gyorsan tudta megjavítani a kettétört joysickokat, de aztán megunhatta, vagy a technika szelleme száguldott el felettünk, ki tudja, minden esetre egyik karácsonykor ott virított a fa alatt egy Nintendó, az a sárga kazettás csoda. Amikor először bekapcsoltam a Super Mariót, úgy éreztem magam, mint Marty McFly amikor megérkezik a jövőbe. Mennyi szín, mennyi alak, mennyi hang! Órákat képes voltam ott ülni egy-egy játék előtt, és azok a régi játékok bizony baromi nehezek voltak. Bizisten egyszer oda fogom ültetni a leendő fiamat, aki majd büszkén fogja újságolni, hogy kijátszotta a Call of Duty: Extra Hiper Modern Warfare 14-et egy nintendó emulátor elé, hogy játsszon egy kicsit mondjuk a Teenage Mutant Ninja Turtles-el vagy a Contrával. Kíváncsi vagyok hány meghalás után adná fel.

Aztán jött az első PC, egy 486DX2-es erőmű 200Mb-os merevlemezzel, aminek a felét elvitte a Windows 95, a maradék helyre pedig egy, nagyon maximum kettő játékot lehetett felszuszakolni a floppy meghajtó ütemes berregése mellett. Emlékszem mekkora zseninek éreztem magam, amikor egyszerre sikerült feltennem a Heroes II-t és az Indycart. Előbbivel nem órákat, de napokat képes voltam (illetve lettem volna, ha anyám nem oszt le pár fülest) játszani.

Majd jött egy újabb gép, újabb játékok, majd még újabb gép és még újabb játékok egyre szebb és jobb grafikával. De valahogy egyre kevésbé kötöttek le a játékok, ma pedig már ott tartok, hogy egy-másfél óránál több időre egy játék sem képes lekötni. Biztos én is változtam, de sokkal inkább a játékok változtak. Valahogy hiányzik belőlük a kihívás, nincs meg az érzés, hogy ezt a pályát csak azért is megcsinálom, ha véresre verem a billentyűzetet közben, akkor is. Nincs bennük igazi mélység, nincs meg az érzés, hogy bár kifolyik a szemed, de játszol tovább, mert kíváncsi vagy hogyan folytatódik a sztori. Vannak persze üdítő kivételek, a Skyrim, a Witcher 3 vagy a GTAV például pont olyan, mint amilyennek gyerekként elképzeltem, hogy milyen lehetne egy videojáték: oda mész, ahova akarsz, és azt csinálsz, amit akarsz. Ezekre nagyon szívesen kiadtam a darabonkénti 60 eurót, mert évekig lehet velük játszani, és még akkor is marad bennük felfedezni való.

De úgy nagyon hirtelen nem is tudok többet felsorolni az A-listás játékok közül a közelmúltból, amire szívesen kipengettem vagy kipengettem volna ennyi, egyébként nem kevés pénzt. Talán nem véletlen, hogy az utolsó Steames vásárlásom a Company of Heroes összes volt, amit valami nyolc euróért vettem, de fényévekkel több tartalom van benne, mint a legújabb COD-ban. Ez jól is mutatja az elmúlt 10-15 évben hogyan változott a játékipar. Régebben irtó ciki volt, ha egy kiadó bugos játékot dobott a piacra. Ma már ezt early acces pre alpha verziónak hívják, és pénzért árulják. Régen azért vártuk a kiegészítőket, mert tulajdonképpen egy új játékot kaptunk, ma már azért, hogy hátha így már tudunk játszani az alapjátékkal. Persze pénzért. Régen egy játékfejlesztés elején az volt a kérdés, vajon szeretni fogják-e a játékosok a játékot, ma már az, mennyi pénzt fog hozni az első hónapban. Régen azzal adtak el egy focis játékot, hogy a bangladeshi másodosztállyal is lehetett játszani, ma már azzal, hogy Messinek hány hajszálát láthatjuk 1080x1920-ban. A grafikai parasztvakítás mögött ma már sajnos eltörpül a játékélmény fontossága. Mert legyen bármennyire is élethű a birodalmi lépegető lábán lecsorduló vízen tükröződő fénykard-szikra, erre egyszer vagy kétszer fogsz tátott szájjal bámulni, utána észre sem fogod venni, mert a játék adta élményekre fogsz koncentrálni. Már ha vannak persze.

És akkor elérkeztünk a poszt apropójához, a Star Wars Battlefronthoz, mely véleményem szerint egy személyben testesít meg mindent, amit a mai játékokban utálni lehet. Vagy legalábbis én utálok. Csúcsra járatott lehúzás és parasztvakítás, aminek úgy látszik még az állítólagos szakújságírók is csúnyán bedőltek, máskülönben nem értem hogyan kaphatott 3-asnél jobb osztályzatot ez a játék. A tulajdonképpen végtelen Star Wars univerzumból sikerült négy pályát kiizzadni magukból a fejlesztőknek olyan játékmódokkal melyeket már az első Unreal Tournamentekből is ismerhetünk. Nulla kreativitás, jó grafika, dárt véder, piju piju, tessék a kasszához fáradni, 120 euró lesz. Ennyibe kerül ugyanis, ha ma minden kiegészítőjével és a season passal együtt megvesszük a játékot. És mivel az emberek sorban állnak érte, és még boldogok is, hogy átverik őket, a tendencia csak folytatódni fog. Hiszen miért feccölne energiát egy stúdió a játékfejlesztésbe, amikor 120 eurót el lehet kérni egy ilyen játékért? Aztán fél év és ezt elfelejtjük, mert jön a következő, újabb nagy hájp, újabb 120 euró.

A bejegyzés trackback címe:

https://firestarter-18.blog.hu/api/trackback/id/tr348458142

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.