Gondolatok erről-arról. Meg amarról. Így meg úgy. Meg amúgy is. Szóval blog. Vagy mi.

A hazalátogatás romantikája

2016. január 29. - Firestarter.18

kodos_gemes_kut.jpgAmikor az ember hosszú idő után újra hazalátogat szülőföldjére (vagyishát esetemben arra a környékre, ahol felnőtt) az mindig egy különleges pillanat. Nem mondom, hogy párás szemmel nézem a reptéri büfében a túró rudit meg a fornettit, de valahogy jó érzés újra magyar szót hallani. Még ha az egy taxis hiénától is érkezik, ahogy a jólöltözött fiatalember udvariasan felajánlja, hogy majdnem ingyen elvisz bárhová, ahova ő akarja.

Hazalátogatni jó. Van disznótoros, van pálinka, és az egésznek van egy olyan különös romantikája, amit nagyon nehéz szavakba önteni. Mert az első pillanatokban még nem tűnik fel, hogy olyan kátyús az út, hogy kiesik a fogtömésed, hogy nincsen közvilágítás, és egy bokatörés esetén órákig várnál a mentőre, mely nem is találna meg, mivel utcanévtáblák illetve házszámok sincsenek. És amúgy is előbb falnának fel a kóbor kutyák.

Mindezekkel nem törődik az ember, sőt, szinte felüdülés végre egy szemetet látni az út szélén, látni egy rozoga buszt és járda helyett sárban tapickálni. Ilyenkor az ember szippant egyet a levegőből, nagyot sóhajt és csak annyit mond: Hazajöttem. Kicsit olyan, mint amikor az ember a szomszédokat nézi. Kurva nagy nyomorúság az egész, de valahogy mégis jó nézni, és megmelengeti az ember szívét. Mert ebben nőttünk fel. Mert ezek vagyunk.

Hazalátogatni azért is jó, mert nem kell dolgozni. Sőt úgy egyáltalán semmit sem kell csinálni, az ember elé teszik az ételt és az italt mint egy király elé. Hazalátogatni jó. A haza út, na az a nem jó.

Innen a lakásajtótól eljutni az otthoni lakásajtóig átlagosan minimum 12 óra, szerencsés esetben még több, és hát én nagyon szerencsés tudok lenni. Idén rekordot döntöttünk, 17 óra alatt sikerült leküzdenünk a cirka 3000 kilométeres távot. Köszönhetően annak, hogy felszállás után 40-45 perccel a pilóta közölte, hogy a gépen olyan műszaki probléma támadott, amit Ferihegyen nem tudnak megoldani a szakik, ezért inkább visszafordulnánk. Azért az ilyen híreknek nem feltétlenül örül felhőtlenül az egyszeri júzer, de hát mit lehet csinálni? Imádkozzunk, hogy a műszaki hiba ne a szárny leesését jelentse, egyébként meg megpróbáljuk megnyugtatni a mellettünk ülő barátnőnket, aki alapjáraton is hisztérikusan fél a repüléstől, pláne ilyen bejelentések után. Olyan szorosra húzta magán az övet, hogy eladhattam volna barbie babának. Hiszen köztudomású, hogy repülőgép-szerencsétlenségek esetén a biztonsági öv életet menthet! Mivel posztot írok ezért kitalálhattátok, hogy végül nem zuhantunk le, de voltak azért meglepett arcok, amikor a gépből kilépve a kiindulási ponton találták magukat a felhasználók. Sokan aludtak vagy zenét hallgattak, így lemaradtak a bejelentésről, a brigád másik fele meg nem beszélt angolul, így nekik azt is bejelenthette volna a kapitány, hogy a mai napon a sztyuvik ingyenes orális kényeztetésekkel szolgálnak.

Leszálltunk, átszálltunk, megint felszálltunk, közben a kezünkbe nyomtak egy vócsert 5 euróval, mely pont fedezte a gépen kapható borzalmas kinézetű, ízű és állagú kávét, így én boldog ember voltam. Főleg mióta megtanultam, hogy a majd 190 centimmel érdemes rászánni azt az extra 10 eurót az extra lábhelyre. Úgy utaztam, mint egy király.

Leszállás után már 13 órája voltunk úton, és még hátra volt 3 óra kocsikázás. Gondoltam én, hogy három. Ugyanis a hó úgy döntött, hogy ő most szakadni fog, az összes autós pedig ezt azzal ünnepelte, hogy gyökkettővel döcögött. Így végül négy óra alatt értünk le az isten háta mögött két kilométerrel (földúton) található városomba. Szerencsére a pálinka már elő volt készítve, gyorsan meg is ittunk egyet (liter) a nagy ijedtségre.

Majd eszembe jutott, hogy biza ha a repülő késik, akkor a parasztnak kártérítés jár. Nosza, uccu, eriggyünk. Azt tudtam, hogy a légitársaságok nem szeretnek ilyesmiért fizetni, meg úgy egyáltalán le is tagadják, hogy van ilyen, szóval már azonnal egy ilyen esetekre specializálódott cégnél jelentkeztem, hogy ők majd behajtják a társaságon a 2x400 eurót. Hülye szabály, hogy az 80 eurós jegyre 400 a kártérítés, de hát a szabály az szabály. No, elküldtem a bejelentő lapot, s vártam. Sokat nem kellett, igen rövid idő alatt megjött a verdikt: kártérítés csak akkor jár, ha a gép 3 óránál többet késik. Tudjátok, a mi gépünk mennyit késett? 2 óra 50 percet. Gyakorlatilag, ha átszállás közben elmegyek fektetni egy kábelt, akkor megvan a három óra. De nem mentem, így ez lehet, hogy a világ legdrágább elmaradt szarása volt.

De legalább a szabadság jól telt. Leszámítva azt a hat napját, amikor 39 fokos lázzal fetrengtem. Azon kívül tényleg jó volt.

Ezúttal azzal az elhatározással látogattam egyébként haza, hogy százezres tételben veszek ruhákat, az itteni divat ugyanis kimerül a szürke mackóalsóban és a kapucnis felsőben, ahogyan erről egy másik posztban meg is emlékeztem. Bevallom, igencsak kényes vagyok arra, hogy milyen ruhákat veszek, főleg a mai buzis divattal azonosulok nehezen, de arra azért nem voltam felkészülve, hogy normális embereknek már nem is gyártanak ruhákat. Nem vagyok egy izomkolosszus, de azért húsz év foci az húsz év foci, rendelkezem némi combizommal, akárhogy is próbáltam tőle megszabadulni intenzív semmittevéssel. Na most a felpróbált ezer nadrág közül egy ment fel a combomnál tovább. Ma már csak pipaszárlábú emberek közlekednek az utcákon, vagy mi a szösz?

Egyébként is valami borzalmas, hogy milyen minőségű és milyen kinézetű ruhákért kérnek el milyen pénzeket. Aztán csodálkoznak, hogy üres az összes áruház. Olyan pólót láttam 20 ezerért, hogy ganélapátoláshoz nem venném fel. Végül a kb. 30 bolt meglátogatása után két nadrággal és egy pulóverrel lettem gazdagabb.

Hazalátogatni azért is jó, mert az ember (miután a fent említett romantika hatása elmúlt, ez kb. 1-1,5 hét) újfent megbizonyosodik arról, hogy jól tette, hogy elhagyta szeretett városát. Ez egy alföldi kisváros, soha nem volt egy metropolisz, de amikor még ott éltem voltak annak jelei, hogy ez egy lakott település. Mondjuk lehetett embereket látni az utcán, meg ilyesmi. Ott jártamkor egy egész Walking Dead évadot le lehetett volna forgatni, még statiszták is lettek volna elvétve, egy-egy bukdácsoló olimpikon személyében. Volt persze sörözés is, egyik cimborámmal beültünk a régi helyünkre szombat este. Ez a hely volt az egyik legmenőbb anno, mindig tele volt, pláne szombaton. Akkor este hárman ültünk bent este tíztől éjfélig. Ebből az egyik a csapos volt, aki később hosszú ásításokkal adta tudtunkra, hogy jó lenne már elhúzni a picsába igazából. Mondom, akkor menjünk más helyre, úgyis minden második ház kocsma egy magára valamit is adó alföldi településen. Cimbi úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy jelentkezek az Éjjel Nappal Budapestbe. „Nincs másik hely”. Napasztmek.

Talán jobb is volt. Nagyon szomorú ugyanis látni a régi ismerőseidet, akikkel együtt fociztál és haverkodtál, hogy már nem akarnak megismerni. Mondjuk, simán elsétálnak melletted, átnéznek rajtad, pedig te már emelted a kezed, hogy kezet fogtok. Ez mi? Ennél már csak az a szomorúbb, amikor észreveszed a régi ismerőseiden a züllés első jeleit. Hogy megtették az első lépéseket a lecsúszott alkesszá válás útján, és tudod, hogy még pár év, és ők is olyan kannás bort ivó, maguk alá hugyozós alakok lesznek, mint akiken anno együtt röhögtetek. Szomorú azt is látni, hogy a városod, ami mondjuk soha nem volt egy nyüzsgő város, de azért élő város volt, egyre pusztul. Megszűnik, bezár, üresen áll, ez sincs már, az is eltűnt, már itt is kínai bolt van csak, jé itt nem étterem volt, most durkáló. Így, hogy 6-8 havonta látja az ember, még szembetűnőbb. Nagyon szomorú dolgok ezek, és ilyenkor rátör az emberre az érzés, hogy baszki húzzunk innen el de marha gyorsan. És sokan el is húznak, a régi ismerősök 90 százaléka már elköltözött, nyilván ezért is voltak üresek az utcák és sötétek az ablakok. Szomorú dolgok ezek nagyon, és sajnos nem úgy tűnik, hogy jó irányba fognak változni a dolgok, legalábbis az országnak ezen részén.

Szerettem volna valami frappáns dolgok írni a végére, hogy ne ilyen letargiában fejezzem be a posztot, de most nem lesz happy end. Az élet kegyetlen.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://firestarter-18.blog.hu/api/trackback/id/tr908458168

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.