Gondolatok erről-arról. Meg amarról. Így meg úgy. Meg amúgy is. Szóval blog. Vagy mi.

Nyári szünet a paneldzsungelben

2016. augusztus 08. - Firestarter.18

lakotelep.jpgA vidéki nagyszülőknél nyaraló, nyápic városi gyerek klasszikus történetét mindenki ismeri. De mi van, ha fordul a kocka, és a vidéki gyereknek kell a panelrengetegben töltenie a nyári szünetet?

Több oka is lehet annak, hogy a vidéki szülők a tomboló nyár közepén miért száműzik csemetéiket egy ilyen távoli és kegyetlen világba, mint a nagyváros. Talán dolgoznak, és nem akarják, hogy a gyerek magára gyújtsa a házat, a nagyszülők nem akarnak utazgatni, vagy anya és apa egyszerűen az idegösszeomlás veszélye nélkül szeretnének elmenni nyaralni. Egy biztos, menni kell. Amúgy is, Juli mama már úgy vár titeket, és a városban annyi mindent lehet csinálni, elmehetek moziba, állatkertbe, játszótérre. Persze ők is tudják, hogy Juli mama ezek közül egyik helyre sem fog kirándulásokat szervezni. Kegyes hazugság. Közben titokban még örülnek is, két héttel közelebb kerültek az iskolakezdéshez.

Az utazás még a várakozás izgalmával telik. Talán idén más lesz, mint tavaly. Buszozás, vonatozás, a gyerekek még valami érthetetlen és beteges vonzalmat táplálnak a tömegközlekedés iránt. Na, majd rájönnek. A belvárosi nyüzsgés lebilincselő, villamosok, trolibuszok, hatalmas épületek, csillogó kirakatok, mennyi izgalmas ember. Miért féltünk ennyire, hát ez milyen király már. De a nyüzsgés lassan elhal, ahogy befordulunk egy mellékutcába, majd még egybe, és még egybe. A Hatalmas, rideg és komor betonépületek vészjósló árnyat vetnek a környékre, pont úgy, mint a Függetlenség Napjában, amikor jönnek az idegenek. Csodálkozva szemlélődünk, itt semmi nem változott tavaly óta, ni, még az a néni is pont ugyanott ül a lépcsőház előtti padon. Akkor még nem tudtuk, hogy már 1960 óta ugyanígy néz ki a lakótelep…

A földszinti, rácsos ablakok előtt a padon ülő nénike klónja turkál egy virágágyásban kétrét hajolva, feneke egészen természetellenes módon meredezik az ég felé. A másodikról kíváncsi tekintetek lesnek ki a függöny mögül, de mire felnézünk, eltűnnek a villogó szempárok, hogy aztán lassan ismét kibukkanjanak a sárgás csipkedarabok közül. Egy korunkbeli fiú két nagy szemeteszsákkal ront ki a lépcsőházból, köszönnénk neki, de elfordítja a fejt, mintha leprások lennénk. Hangos, visszhangzó puffanások jelzik, hogy valaki a távolban szőnyeget porol.

A lépcsőházba lépve azonnal megcsapja orrunkat az ismerős illat. Akkor még nem tudtuk mi lehet ez a fura szag, ami csak itt érezhető, és pont ugyanolyan mindig, minden évben, évek óta. Ma már igen, panelszag. Csirkepörkölt illata keveredik a nyikorgós linóleum, a frissen festett postaládák és a hosszú évtizedek alatt a falakba ivódott emberszaggal. Elindulunk fölfelé a szűk lépcsőházban. Utunkat baljósan visszhangzó lépteink, és a lépcső forulókban kókadozó könnyező pálmák kusza dzsungele szegélyezik.

Juli mama már az ajtóban vár, paníros kezeit kötényébe törölgeti, mögüle vastag gomolyfellegekben tódul ki a rántott hús szag. Vastag, nyálas csókot nyom orcánkra, magához szorít. Hatalmas, lágy mellei között magunkba szívjuk szúrós, maró parfümjének illatát. Vagy ez valami permetezőszer lenne?

Amíg a szülők feketéznek és hangos „Jaj, nem kellett volna, hát minek, Dezsőkém, hát minek, még ezt is mind?” felkiáltások között kipakolják csíkos szatyraikból a hazait, mi elindulunk felfedezni a lakást.

A zsebkendőnyi előszobából – mely pont akkora, hogy szűkösen elfér benne egy kis asztalka és rajta egy tárcsázós piros telefon (később remek játszási eszköz) – balra nyílik a néhány tyúklépéssel nagyobb konyha ,ahol három ember már komoly tömegjeleneteket képes kialakítani. Trabant-zöldre festett kredencen soha nem használt, megsárgult bögrék, ki nem bontott só- és borsszórók, egy évtizedek óta nem működő rádió és megannyi színes képeslap (nagy része a mi szüleinktől) sorakoznak. Jobbra egy piciny, valaha fehér, de a dohányfüsttől már megsárgult, harminc éve nem forgalmazott márkájú, antik hűtőszekrény. Vastag, széfszerű ajtaját gyerekfejjel lehetetlennek tűnt kinyitni, hiába, azokban még volt anyag. Hangjára visszaemlékezve ma már biztosak vagyunk benne, hogy a kivonuló orosz csapatok által hátrahagyott egyik T-34-es motorja duruzsolt benne. Szemben a konyha egyetlen, lőrésnyi ablaka, szemben egy másik panelház, előtte kicsiny park, eperfával.

A nagyszoba elnevezés ne tévesszen meg senkit, ez a nagyság csak a többi helyiség méretéhez képest értendő. A fal mellett nonfiguratív mintával (nem olyan, mint amilyet az izmos emberek rajzoltatnak a vállukra, ez a minta három generációval korábbi) díszített, szúrós anyagból készült és indokolatlanul magas kanapé, avagy dívány, esetleg rökamié vagy heverő. Előtte kis dohányzóasztalka csipketerítővel letakarva, közepén vékony, magas vázában valami fröccsöntött NDK-s művirág. A szemközti falon szekrénysor, üveges vitrinjében mint valami bizarr  Kedvencek temetőjében groteszk porcelánállatok sorakoznak. A letört farkú mókusok, üveghalak, bolyos farkú nyulak, kiskutyák és kismacskák borzongató, üres tekintetétől ma is kiráz a hideg. A vitrin üvegéhez a mi ballagási, bérmálkozási, csecsemői (a csökevényes ivarszervek jótékonyan eltakarva egy igazolványképpel), óvodás, kezet legóra tevős, kis huszáros fényképeink vannak betűzve.  A szekrénysor tetején ajándékba kapott borok, pezsgők, rég megromlott csokoládék és bonbonok lehangoló sora. A falon, központi helyen Juli mama és Laci tata fekete fehér esküvői képe. Azta, Juli mama milyen jó bőr volt.

A hatalmas ablakok egy másik paneltömbre néznek (vagy ez még ugyanaz, mint ami a konyhából is látszik?). A sarokban ma már viccesnek számító méretű zsebtelevízió, de színes, amit az öregek valami furcsa büszkeséggel hangsúlyoznak ki minden alkalommal. A tetején kis csipketerítő, mely lelógva jelentős területet takar ki a képernyőből. A terítőt a helyén tartandó a tévére egy újabb porcelánélőlény került. Négy csatorna, adó, esetleg kanális jön be rajta, M1, M2, Duna, és az M1 még egyszer, a biztonság kedvéért.
Az egész szobának van egy különös hangulata, mintha itt nem is lakna senki, mintha ez csak egy letűnt kor múzeuma lenne, mintha itt megállt volna az idő és már sose akarna újraindulni. Mint amikor egy skanzenben benézel a zsinórral leválasztott szobába, és belegondolsz, hogy a bánatba lehetett itt élni. A falon függő díszes óra monoton üteme még inkább kísértetiessé teszi a helyet. TIKK-TAKK, TIKK-TAKK, TIKK-TAKK, TIKK-TAKK, TIK-TAKK.

Tíz perc után menekülni akarunk, mindegy hová, csak ebből a szobából el. Irány a kisszoba. Érezzük, hogy a porcelánállatkák tekintetükkel követnek minket.  A kisszoba Laci tata privát birodalma, igazi férfilak. Már régen nem alszanak együtt Juli mamával, nem bírják egymás horkolását. Laci tata a piacon van (nem önszántából) így aztán nyugodtan lehet nézelődni a régi lemezek, ötven éves sportújságok, Hofi-kazetták, és egyéb antik ritkaságok között. Innen nyílik az erkély vagy balkon, esetleg terasz is, mely a lakás egyetlen kapcsolata a külvilággal, mely egyébként egy városhoz képest eléggé csendes. A belváros zaja ilyen messzire már nem ér el. Az erkélyen/balkonon/teraszon zsúfolódnak össze azok a kacatok, melyeket már Juli mama és Laci tata is ócskaságnak minősített, valamikor a rendszerváltozás környékén.

Nők Lapja magazinok és tévéújságok összekötegelt, méteres tornyai, horgászfelszerelés horogra száradt kukacdarabokkal, melyekről már egy radiokarbonos vizsgálat sem mondaná meg, hogy milyen idősek, virágcserepek egymásba téve, hogy soha többet ne lehessen szétválasztani őket, egy Rakéta porszívó, régi, összeszáradt cipők, dobozok, és egy hatalmas letakart valami. Félünk megnézni, mi lehet az, azóta is furdal miatta a kíváncsiság. A szomszéd erkélyen, balkonon esetleg teraszon valaki krákogni kezd, ijedtünkben majdnem bepisilünk, remegő lábakkal és kétszázas pulzussal támolygunk vissza a konyhába, ahol a szülők már búcsúzkodnak.

Ekkor értjük meg, ekkor fogjuk fel. Ezek tényleg itt hagynak ezen a kísérteties, rémisztő és rideg helyen. Hát hogy tehettek ilyet? Miért nem szaladgálhatunk otthon a porban, miért nem mászhatunk fára, miért nem békázhatunk a tóban, miért nem maradhatunk otthon?? Ráadásul pont most, amikor a szomszéd nénihez látogatóba jött a kis szöszi unokája a városból. No, megálljatok, ezt még megkeserülitek! Anya csókot lehel orcánkra, apa összeborzolja hajunkat. A szomorúság és a düh keserű keverékének íze járja át a szánkat, ahogy becsukják maguk mögött az ajtót. Vörös a fejünk a méregtől, legszívesebben bőgnénk, de hát már nagy fiúk vagyunk. Gombóc van a torkunkban, lenyeljük, de még fortyog bennünk a harag.

Hogy mertek itt hagyni? Más gyerek táborba megy, mi meg itt ragadtunk a panelban. Mit fogunk mi itt csinálni két hétig? Hát van ezeknek szívük? Juli mama közben egy akkora jégkrémet nyom a kezünkbe, hogy két kézzel kell fogjuk. A hatalmas, csokoládéval borított kettestípusú diabétesz hideg párolgása gőzfellegek formájában borítja be arcunkat. A vastag csokoládé ropogva, recsegve, pattogva törik meg fogaink alatt. Újra szép az élet.         

Laci tata is megérkezik a piacról, de még be sem fordult az utcasarkon, Juli mama máris háromszor elküldte a bús picsába, hogy hol volt eddig, mindjárt vacsoraidő, és még nincs kész az ebéd. A leheletnyi szeszgőz Geréb módjára árulja el, hogy Laci bácsi itinerjébe bizony a Pipacs presszó is felvételre került.  De Laci tatáról úgy peregnek le a szidalmak, mint a viaszos kátránnyal bevont műanyag viharkabátról. Negyvenöt éve mindennap ezt hallgatja, megszokta. Elnyűtt, rongyos, csíkos fonott műanyag szatyrából párizsi, kenyér, és tej kerül elő. Tej, zacskóban?? Micsoda sötét mágia ez, miféle fondorlatos átverés? Hát a tej az nem a tehén alól jön, zacskóban terem?

Juli néni vacsorát készít. Alkarnyi vastag kenyérszeleteken ujjnyi margarin, rajta szabálytalan vastagságúra vágott párizsi szelet, a műanyag csomagolással együtt. Kakaó, olyan édes, hogy már ivás közben kiszuvasodik a bal felső hármasunk. Egyébként is, mindennek olyan fura íze van, olyan más, nem otthoni. Városi. A kenyér szivacs, a párizsi nyúlik, Juli mama meg még a kakaó tetején képződött vékony bőrkét sem távolította el (igen, akkor még a bolti tej is bebőrösödött, abban még volt anyag) úgy, ahogy anya szokta. Amikor óvatosan két ujjunkkal lecsippentjük, rögtön ránk szól, azt is meg kell inni! Undorodva nyeljük le, előbb a szájpadlásunkra, majd a torkunkra is ráragad.

 Laci tata is leül enni. Nekiesik a szülőktől kapott hazainak, kolbász, szalonna, disznósajt, sonka. Kicsit mi is büszkék vagyunk, hogy ízlik neki. Van valami egészen megbabonázó abban, ahogyan a taták esznek. Lassan, kimérten, saját, csak erre a célra rendszeresített késével katonákat farag az alapanyagokból, és olyan jó ízzel falatozik, hogy összefolyik a nyál a szánkban.

Vacsora után tévézni kell, sok választék nincs, a Dunán valami hatodkategóriás kazah/bosnyák/moldáv koprodukcióban készült romantikus családi filmdráma megy. A nagyszülők úgy látszik, élvezik, Juli mama Szepesit megszégyenítve kommentálja az eseményeket, szurkol, magyaráz, instruál és rendez. Minket annyira nem köt le a filmipar eme méltatlanul elfeledett remeke, inkább az ablakon bámulunk ki a sötét éjszakába. A szomszéd tömbházak ablakaiban fény, az ablakokban emberek tevékenykednek, látszólag nem érdekli őket, hogy bárki láthatja őket, élik az életüket. Egy fiatal pár veszekszik, az alattuk levő öregasszony hallgatózik, egy másik ablakban valaki unottan cigarettázik, a fölötte levő idegesen vágja be az ablakot a felszálló füst miatt. Paneltévé. Valóságshow. Nézzük. Ekkor még nem tudjuk, hogy két hétig minden egyes esténk így fog telni. Még az esti film is mintha minden nap ugyanaz lenne.

A nagyszülők a hosszú évek alatt ugyanis egy olyan stabil és állandó bioritmust alakítottak ki, melyet még egy csintalan és felettébb unatkozó unoka sem tud felborítani. Minden nap ugyanabban az időben felkelés, Laci tata el a boltba, Juli mama porszívózza a semmit, mert tegnap reggel óta pont ennyi kosz ülte meg a szőnyeget, majd rendet rak, ami abból áll, hogy a tévéújságot átteszi a kis asztal másik oldalára. Letörli a nem létező port a bizarr porcelán kisállat-temető környékén, és csinál egy olyan kereszthuzatot, hogy ahhoz képest a Katrina hurrikán is lófasz. Mire végez, Laci tata hazaér a boltból, ebéd, utána csendes pihenő, ami alatt még lélegezni is csak különösen indokolt esetben lehet, majd negyed óra szabad foglalkozás vacsora előtt, gyors tisztálkodás (csak kezet-arcot-lábat, a meleg vízzel spórolni kell) az esti film előtt, majd alvás. Mindig mindennap ugyanaz, még az Alcatrazban is változatosabb volt az élet, mint itt. A harmadik napon az őrület jelei mutatkoznak rajtunk, így Juli mama leenged az utcára. De nehogy bajotok legyen, mert anyátok megöl! Hogy minket, vagy őt, ez azóta is rejtély.

Kívülállóként hatolunk be a környékbeli gyerekek felségterületére, talán ezt érezhették a konkvisztádorok is, amikor először merészkedtek az aztékok erdeibe. Egy egész falkányi gyerek bújik elő a tömbházak árnyékából, nyakukban kulcsok, mint valami titkos szekta tagjainak. Körbeállnak, méricskélnek, bökdösnek. Azonnal tudják, hogy vidékiek vagyunk, pedig tegnap is mostunk kezet-arcot-lábat.

Különös alakú, életveszélyes mászókákon csimpaszkodunk, fára mászós tapasztalatainkat kihasználva bravúrkodunk, próbáljuk kivívni a helyiek tiszteletét. És annak a kis aranyos barna kislánynak a figyelmét. De a hintázás nem megy, hiába, a faluban nincs ilyen fura szerkezet. Kinevetnek. Rohadjatok meg. Persze csak gondoljuk, nem merjük kimondani. Focizás a parkoló autók között, folyamatosan a frász kerülget minket, mikor törünk ki egy szélvédőt, de a helyiek rezzenéstelen arccal figyelik az üvegről visszapattanó súlyos bőrfocit. Ezeknek kötélből vannak az idegeik.

A hőség elviselhetetlen, alattunk beton, mellettünk beton, felettünk beton, mindenhol csak beton, mely ontja magából a meleget. Izzadva pihegünk egy beton pingpongasztal zsebkendőnyi árnyékában. Kínai dorkó cipőnk talpa a focizás végére megolvad, talpunk ég, és még a plezúrt is lenyúzta az aszfalt, amikor a kis aranyos barnát lenyűgözendő becsúszva szereltünk. Hülye ötlet volt. Vér csorog le a lábszárunkon. Az izzadtság befolyik a sebe, csíp mint a rohadás, a szemünk majd kiesik a helyéről, nem is csillagokat, de csillagképeket látunk, meg még az Androméda-köd csücskét is. De fel sem szisszenünk, lássák ezek a városi puhányok, hogy milyen kemények a vidékiek. Kókadozunk, szédülünk, a fejünk lüktet, a homloklebenyünkön harmadfokú égési sérülések. Napszúrás. Így hazafelé indulva délibábként látjuk, amint a kis aranyos barna ránk mosolyog. Csak egy ártatlan mosoly, és mégis évekig táptalaja lesz a csajozós önbizalmunknak.

A sarkon befordulva már sziszegünk és bicegünk a fájdalomtól. A vér rászáradt a sípcsontunkra, jobban belegondolva elég menőn nézhetünk ki. Juli mama három és fél órás kiselőadásban magyarázza, hogy anyánk hogyan és mi módon fog megölni minket ezért a sebesülésért. Valami kékes löttyöt önt egy második világháborús felcser táskájából kiesett üvegből a lábunkra. Ha amputálná térd alatt, az is kellemesebb lenne. 

Pár nap után a gyerekgaleri befogad, tiszteletbeli tagokká leszünk. Ők megtanítanak hintázni, mi megtanítjuk őket pókot önteni. A szőrös szörnyetek felbukkanásakor a kis aranyos barna megmarkolja az alkarunkat. Valami addig soha nem látott bizsergést érzünk a nadrágunkból. Alig várjuk, hogy újra hozzánk érjen.

De nem fog. Sőt, másnap le sem jön játszani. Sőt, utána sem. Soha többet nem látjuk, emléke lassan megfakul, már az arcát sem tudjuk felidézni, csak azt a huncut mosolyt, és a bizsergést.

Ahogy telnek a napok, lassan már nem is emlékszünk arra, milyen volt otthon. Vidéken. Megszoktunk az egyforma napokat, az emberek zavaró közelségét, a felső szomszéd lépteit, éjjelente az elhaladó autók és a szirénázó mentők hangját, az állatok hiányát, a más ízű ételeket és a mindent beborító betont és aszfaltot.  Már a panelszagot sem érezzük. Juli mama már a boltba is elenged egyedül, leküld a szeméttel, felhozatja a postát. Már rutinosan lengedezünk a paneldzsungel indái között.

Az egyik alkalommal éppen két nagy szemeteszsákkal a kezünkben rúgjuk ki az ajtót, amikor meglátunk valami hülyegyereket nagy boci szemekkel nézni a tömbházat. Azonnal látszik rajta, hogy vidéki, még a szaga is más. Egy kósza, lefitymáló pillantást vetünk rá, és városi ember módjára sietünk tovább a dolgunkra.

A bejegyzés trackback címe:

https://firestarter-18.blog.hu/api/trackback/id/tr149835396

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dr. Gy. Dr. Fűegér 2016.08.08. 14:55:31

aki meg tudja magyarázni, hogy a zsebkendőnyi, másfél szobás panelben MI A FASZNAK raknak be a "nagyszoba" és a félszoba közé egy KIBASZOTT KÉTSZÁRNYÚ(!) ÜVEGAJTÓT, azt dicséretben részesítem.

amúgy elmorzsoltam egy könnycseppet...

Opi87 2016.08.08. 17:43:26

@Dr. Gy. Dr. Fűegér: Vagy miért kell egy 20 nmeres szobába 5*2 méteres szekrénysor. Jelenlegi lakásomban a tulaj még bárszekrényt is csinált hozzá, a fél szoba egy kibaszott szekrény :D

Zohan007 2016.08.08. 18:49:13

Nekem a barna kislány meg a bizsergés a gatyában rész tetszett a legjobban.Nemhiába hát pasi vagyok.

FrankZappa 2016.08.09. 09:22:17

Először a képet láttam meg. Lefagytam. A jobb oldali házban laktam a kilencediken. Én is kulcsos gyerek voltam, de rád nem emlékszem :-) Szőrszálhasogatásként annyit, hogy a képen látható házak (OK, csak illusztráció) nem panelek voltak. Nálunk Manyi néni és Robi bácsi volt. Az öreg félmeztelenül, kockás camping nadrágban, törülközővel a nyakában ette a méreg erős bogyiszlói paprikás lecsót. Nagyon sok képem van Angyalföldről, de ez hiányzik. El tudnád küldeni ?! Nagyon megköszönném

TheRminator 2016.08.09. 09:23:53

Erősen hasonlít Zágon István stílusára, és pont ez a jó benne. Lebilincselő volt olvasni az első soroktól az utolsóig!

Firestarter.18 · http://firestarter-18.blog.hu/ 2016.08.09. 11:31:38

@FrankZappa: Igen, a kép csak illusztráció :) A google-ben bukkantam rá, de most megnéztem, és a egykor.hu-ról származik. Sajnos nincs sok képük erről a környékről:

egykor.hu/budapest-xiii--kerulet/karikas-frigyes-utcai-lakotelep/2892#

D2 2016.08.09. 12:11:35

Lelkifurim van. Sajnáljam a gyerekeimet vagy 15 év múlva olvassam az írásaikat?
(Egyébként tényleg jó lett!)

Rita Kamélia 2016.08.10. 08:57:38

@Dr. Gy. Dr. Fűegér: Valakinek annak idején kurvasok eladó kétszárnyú üvegajtója volt. Ennyi. :)

Burgermeister 2016.08.14. 07:00:43

1ik szobában kurtak, bezárták az ajtót, amásikban meg tévéztek, aludtak, fasz tudja mit csináltak