Gondolatok erről-arról. Meg amarról. Így meg úgy. Meg amúgy is. Szóval blog. Vagy mi.

Miről írjon egy író?

Így születik egy regény - 3. rész

2016. október 06. - Firestarter.18

kep.jpg

A kezdő írók első és legnagyobb problémája az, hogy mi legyen a regényük alaptémája, vagyis miről írjanak.

 

 

 

 

 

Kezdőként az ember valami roppant eredetit akar alkotni, valami olyat, ami alapjaiban rengeti majd meg az irodalmat, amire még senki nem gondolt. Én is ilyet akartam. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez lehetetlen. Az irodalomnak azért már van egy pár ezer éves története, ez idő alatt az összes alaptörténet összes verzióját megírta már valaki, valamikor, valahol. Nem is kell feltétlenül teljesen eredetit alkotni, nem kell egy Tolkien van George R. R. Martin féle világot létrehozni. A hang, amin mesélsz, az legyen egyedi és eredeti.

Stephen King ezt a kérdést úgy oldotta meg, Az írásról című könyvében, hogy bármiről írhatunk. Bármiről, amit ismerünk. Ha tehát vízvezeték-szerelők vagyunk, akkor írjunk űrbéli vízvezeték-szerelők kalandjairól.
Ennél egy fokkal használhatóbb tanácsot olvastam egyszer egy skandináv meseíró nőtől, a nevét ha agyonvertek se tudom megmondani, nyilván valamilyen –son.  Tőle egyszer megkérdezték, hogyan születnek a meséi. Ő pedig azt válaszolta, hogy egyszerűen csak felteszi magának a kérdést: Mi, lenne ha…? És kész a történet. Mi lenne, ha egy fiú reggel felkelve nem találná maga mellett kedvenc mackóját? Ezzel már meg is van egy mese alapja.

Valahogy én is így kezdtem el négy éve írni a regényt. Mi lenne ha… és most nyilván nem fogom lelőni a poént, mert akkor nem veszitek majd meg a könyvet. A lényeg az, hogy nem kell nagy dolgokban gondolkodni. Ha végignézitek a mai könyv vagy filmkínálatot, az összesnek faék egyszerűségű a sztorija, az ember szinte csodálkozik, hogy ennyi? Ennyi. Nem kell túlbonyolítani.

A másik csapda, amibe könnyű kezdőként beleesni az, hogy az ember készakarva, minden áron el akarja kerülni a kliséket. A klisé egyébként is mint valami szitokszó, úgy él az emberek fejében, mint valami gonosz szellem, amitől szabadulni kell. Pedig ha jobban belegondolunk, az egész életünket klisék között éljük. A kliséktől nem kell félni, nem kell őket szándékosan kerülni. Ez most kissé ellentmond annak, amit az előző részben írtam arról, hogy figyelni kell, ne írjunk kliséket. De klisé és klisé között is van különbség.
Ha kiderül, hogy a főgonosz valójában a főhős apja, akkor az egy elég ócska klisé. Ha a könyv felénél kiderül, hogy az addig történteket csak álmodta a főszereplő, akkor meg nagyon utálni fognak az olvasók. Ha két főhős az egész történeten át marja egymást, majd végül szerelmes csók csattan közöttük, az szintén klisé, de abból a fajtából, amit az olvasó nemcsak megbocsájt, de egyenesen vár is. Mert ez életszerű. Hiszen az élet tele van klisékkel. A jó klisé mankóként szolgál az írónak és biztonságérzetet ad az olvasónak.
A happy end önmagában az egyik legrégebbi klisé, mégis elvárjuk az írótól, hogy a filmet vagy a könyvet úgy fejezze be, hogy a végén minden jóra forduljon. Ha láttatok már filmet, aminek nem happy end volt a vége, akkor biztosan emlékeztek arra a furcsa, szomorú hiányérzetre, amit akkor éreztetek. A kliséktől nem kell félni, csak jól kell bánni velük.

A történet folytonosságát valahol ott hagytam abba, hogy visszaolvastam a regényemet, és rájöttem, hogy rossz. Ekkor persze még nem tudtam megfogalmazni, hogy miért, egyszerűen csak éreztem, hogy nem jó. Újra, és újra elővettem, sokszor csak fejben, és gondolkoztam rajta. Átírtam, változtattam rajta. Először is az egész sztorit áthelyeztem Magyarországra, mert mint a legtöbb kezdő író én is egyből Amerikába írtam. És igen, az egyik szereplő Sarah volt, mint a kezdő regények döntő hányadában. Minden változtatás után azt gondoltam, hogy na, most már jó lesz. Aztán pár hét múlva megint elővettem, és megint csak azt láttam, hogy amit olyan jónak véltem, az még mindig szar. Ilyenkor pár hónapra megint teljesen elment a kedvem az egésztől.

A legnagyobb segítség az volt, amikor elkezdtem összerakni az egész történet dramaturgiáját, amiről korábban már volt szó. Ahogy ezzel dolgoztam hirtelen minden a helyére került, mindennek értelme lett, mintha hirtelen felhúzták volna előttem a redőnyt, és beömlött volna a világosság. Egy este alatt meg tudtam csinálni azt, amivel előtte három évig szenvedtem. Ennyit számított az a tapasztalat, amit a másfél évnyi filmírás jelentett. Az, hogy megtanultam egy történettel dolgozni, megtanultam a szereplőket mozgatni , és mélységet adni a karaktereiknek. És ahogy a karakterek mélysége kialakult, rögtön feltöltődtek a történetben lévő lukak is, és kiegészült a puzzle.

Nem mondom, hogy ez után már menni fog minden, mint a karikacsapás, és fél kézzel megírom a regényt, de a dramaturgia összerakása hatalmas lépés volt a jó irányba. A filmesek szerint, ha megvan egy film nyitó- és zárójelenete, akkor a nehezén már túl vagyunk. Nos, én valahol itt tartok.

A bejegyzés trackback címe:

https://firestarter-18.blog.hu/api/trackback/id/tr6811721907

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.