Gondolatok erről-arról. Meg amarról. Így meg úgy. Meg amúgy is. Szóval blog. Vagy mi.

Hogy kerül a halászlé a karácsonyi asztalra?

2016. december 19. - Firestarter.18

halaszle.jpgNekem az mindig is nyári étel volt, el nem tudom képzelni, hogy karácsonykor egyem. Annál inkább a tőtött káposztát!

Talán azért, mert erdélyi családból származom, arrafelé pedig nem szokás halászlevet tenni az ünnepi asztalra. Vagy ha igen, akkor a mi családunk ezt a szokást biza elhagyta valahol Nagyszalonta és Kötegyán között valamikor 1989 telén.

Minálunk gyerekkoromban úgy nézett ki az ünnepi vacsora, hogy először is előételnek volt tőtött (igen, így) káposzta. Aztán a levest kihagytuk, vagyis inkább tőtött káposzta volt helyette. A főétel káposzta volt tőtve, ha pedig maradt még hely a desszertnek, akkor leginkább tőtőtt káposztát kaptunk. Jóanyámnak ilyenkor karácsonyra nem is kellett csak körülbelül 470-480 tőteléket készítenie. De ez mindegy is volt, mert akárhányat is csinált szegény, azt jóapám minden évben kevesellte. Hogy aztán, amikor január nyolcadika környékén, amikor már a kutya is három napja tőtőtt káposztát evett, és fintorogva fordult el a tányérja elől, és a káposztás kondér végleg kiürült, ebben a keserédes pillanatban apám párás szemmel, arcán gyermeki félelemmel a hűtőből kifordítva fejét megkérdezze: Már elfogyott a tőtőtt káposzta?

Szóval nálunk sosem volt divat a halászlé karácsonykor, nekem ez a mai napig is inkább nyári éteknek számít. Apám egyébként is abban a már-már Bear Grylls-i szellemben nevelt minket, hogy halat venni a boltban az valahol félúton van az alkoholmentes sör fogyasztása és a guminővel való hálás között. Mert férfi, az kérem nem veszi, hanem fogja a halat becsületes harcban, ember és természet közötti tízezer éves megállapodás szerint. Na, ezért nem volt nálunk soha hal az asztalon.

Pedig nem lehet azt mondani, hogy nem próbálkoztunk. Emlékszem, amikor nyáron még a hajnal sem hasította ketté az éjszaka setétjét, mi már ősi ösztöneink hívó szavára válaszolva útra készen álltunk a tó felé, hogy majd halat fogunk, s tesszük le az asztalra . Olyan korán volt, hogy szinte még késő, a bagoly úgy nézett ránk a fáról, hogy mi a fenét botorkálunk mi az éjszakában, hogy majd kiesett a szeme.

Én sosem értettem, minek kell olyan korán kelni a horgászathoz. Főleg annak a fényében, hogy más horgászok már a nap felkelte után érkeztek ki a téesz privát tavára, uram bocsá’ tíz óra magasságában. Ráadásul, velünk ellentétben ők még halat is fogtak. Aztán évek múlva, ahogy az ember arra is rájön, hogy nincsen Mikulás, én is rájöttem minek kellett olyan korán kelni a horgászáshoz. Hát azért, mert ezt a tavat csak a téesz tagjai használhatták, apám meg nem volt az. Én meg még kevésbé.
Gondolom úgy volt vele jóapám, hogy olyan istentelen korán senki sem olyan hülye (rajtunk kívül persze), hogy a tavat járja. Persze mindig járt. De apám ekkor sem esett ám pánikba. Amikor a halőrnek látszó, erősen égetett szesz aromát maga után húzó bézbólsapkás, pufi mellényes  fazon megjelent, és megkérdezte, hol van az engedélyünk, apám rezzenéstelen arccal kérdezett vissza, hogy „És a tied?”. De úgy, hogy mire a d-betűt kimondta, mi már össze voltunk pakolva, és indulásra készen álltunk.
Ez az egyszerű kérdés aztán az ember fejében olyan hardverütközést okozott, hogy szegény egy pillanatra tényleg elgondolkozott, és tapogatni kezdte a zsebeit. Ezt a pillanatnyi szoftverbufferelést kihasználva aztán kereket oldottunk.

Persze ahhoz, hogy ezt a gyors és angolos távozást végre tudjuk hajtani, az kellett, hogy szerelékünk finoman szólva is egyszerű legyen. Úgy is mondhatnám, hogy felszerelésünk hiányosságaival kiegyenlítettük az egyébként eléggé egyoldalú hal-ember párharcot. Én például nagyon sokáig azt hittem, hogy az úszó az csak parafa dugóból tud készülni, és vagy tíz éves koromig orsót sem láttam.
Amikor meg lett végre egy orsóm, akkor az én horgászatom reggel fél négytől este nyolcig abból állott, hogy az orsóról lebomló zsineg többszörösen összetett gordiuszi csomóját próbáltam megoldani. Apám türelmes ember volt, jó sokáig hagyta, hadd szenvedjek. Lehet azt gondolta, hogy ez a fajta buddhista zen türelemjáték majd pallérozza az elmémet, és hozzásegít ahhoz, hogy már 11 éves koromra megtaláljam a lelki békémet.
Aztán megunta, odajött, és kibogozta a zsinegemet, amiért nagyon hálás voltam, ő meg elszalasztotta a nap egyetlen kapását. De akkor én újra tudtam horgászni, bár már a legelső bedobásnál pontosan tisztában voltam vele, hogy az átkozott zsineg megint le fog tekeredni, ahogy megmozdítom az orsó tekerentyűjét. Így aztán hagytam. Az úszóm az már húsz centire volt a parttól, néztek rám a békák nagy szemekkel, hogy te hülye vagy bazmeg, de én nem húztam ki, mert tudtam, hogy ha megteszem, akkor megint órákat bogozhatok. Inkább azon gondolkoztam, hogy mi a fenének nem gyártanak nagyobb orsót, hogy ne jöjjön le róla a zsineg.

Persze felszerelésünk eme purintánságából adódóan a nagy halak fogását el is felejthettük. Én sokáig nem is tudtam, hogy azok a bazi nagy halak, amiket a tévében mutogatnak, azok tényleg léteznek, ott valahol lent a tóban. Úgy voltam vele, hogy azok ilyen kitalált szörnyek, mint a Star Warsban. Mi már egy tenyeres (és itt egy nyolc éves tenyeret kell elképzelni) kárásznál elővettük volna a fényképezőgépet, ha lett volna nálunk. Az ilyen kicsi halivadékokban az a jó, hogy a pucolásukkal nem kell sokat bajlódni, meg a szálkákkal se kell törődni. Mert ezekből ilyen halcsipsz lesz sütés után, ilyen enyhén hal ízű panír. És ebből teljesen jól lehet lakni, ha az ember megeszik 4-500 darabot.

Aztán olyan is volt, ezen hatalmas előképzettségemnek köszönhetően ráakadtam a halak titkos búvóhelyére. Valamiféle halwoodstock lehetett ott, azon a részen, mert akárhányszor bedobtam oda a pecát, azonnal ráakadt egy hal. Vagy talán valami öngyilkos halszektát találtam meg. És akkor ragyogó arccal rohantam jóapám felé négyszázadjára is, ő meg már előre fogta a fejét, mert tudta, hogy fél óráig fogja bányászni a hal gyomrából a horgot. Ezek ugyanis naphalak voltak.
A naphalakról azt érdemes tudni, hogy kicsik, ehetetlenek, és pont annyira szépek, mint amennyire szúrnak. Ráadásul, ezek a hangyafaszi halacskák képesek voltak fél méter zsineget is a belükbe gyömöszölni egy ültő helyükben. Mint mondtam, apám türelmes ember, de a hatszáznegyvenkettedik naphal élveboncolása után azt mondta, inkább játsszak a fűben.

Szóval mi nem voltunk olyan nagyon tanult horgászfamília, nem úgy, mint a szomszéd. Na ő, igazi profi volt. Annyi botja volt, mint csillag az égen, az összes pocsolyánál nagyobb vízre volt engedélye, és rendszeresen egész hétvégéket ült a tóparton. Ő se fogott persze lófaszt se soha, de legalább úgy nézett ki, mint aki ért hozzá. Na, és akkor egyszer azt mondta, elvisz magával, lássam hogyan megy ez a horgászás a valóságban.
Ő hozta a fényesen csillogó teleszkópos meg rakós meg mit tudjam én milyen csodás botjait, én meg a kis összegabalyodós orsójú botomat, ami úgy nézett ki, mint a búcsúkban az a játék bot, amivel a műanyag halacskákat kell kifogni plüssunikornisért meg harminc éves fröccsöntött műanyag szarokért.

Na, a kis téeszes tóhoz képest amihez mi mentünk, az óceán volt körülbelül. Én még annyi vizet életemben nem láttam, mondom ebben a sok vízben mire megtaláljuk azokat a kicsi halakat, kár belefogni. De azért hozzákezdtünk. Mire a szomszéd kipakolt, felszerelt, összerakott, beetetett (tizenhatféle ízű cuccot hozott, színes, szagos, komolyan majdnem megkóstoltam), és leült, hogy kibontsa első sörét (amit aztán még harmincöt követett), addigra én már meg is untam a horgászatot.
Na, azért csak úgy tettem az egyik nádas tövében, mintha nagyban horgásznék. Éppen ki akartam húzni a pecámat, hogy hozzáfogjak a rutinszerű zsinegbogozáshoz, amikor a parttól olyan huszonöt centire, a susnyás közelében nagyot csobbant a víz. Hát mondom miapicsa, húzom a pecát, és akkor látom, hogy a peca végén, mint egy illedelmes kiskutya a pórázon, egy hal közelkedik.
De nem ám olyan kis kárászocska, hanem olyan igazi. Ráadásul fura alakja volt, mondom ez valami degenerált hal lehet, mert ilyet még nem láttam. Szólok a szomszédnak, elvégre ő a profi. Jön, meglátja a halat, kikerekedik a szeme. Látja, mondom, ez degenerált hal. De tuti, hogy nem kárász (csak a kárászt ismertem, ami nem kárász volt, az nem hal volt). Aszongya, hogy ez süllő, és a tekintetéből az sugárzott, hogy ő süllőt még addig csak a Búvár zsebkönyvekben látott. Aztán a feje elvörösödött, és úgy éreztem nagyon utálni kezd, úgyhogy átadtam neki a botot.
Aztán megkérdezte, hogy mivel fogtam, és akkor azt mondtam, hogy azzal a bottal, nem látja? De hogy nem úgy, hülyegyerek, hanem hogy mi volt a horgon. Mondtam, hogy kenyérgalacsin, és akkor ő majdnem beájult a tóba. De aztán elment, egy hajtásra megivott egy dobozos Kőbányait, és sokáig nem szólt hozzám. De én meg őszinte ember voltam, és ha nem is toporzékoltam, odamentem a közelébe, hogy akkor majd együtt horgászunk.

Ő akkor már kilenc és fél órája bámulta a kapásjelzőjét mindenféle eredmény nélkül, és nem tűnt őszintének a mosolya. Na, mondom, sebaj. Meglódítottam a pecát, és akkor azt mondta ne dobjak keresztet, én meg nem értettem miért mondja ezt, mert mi reformátusok vagyunk, azok meg nem szoktak. De rábólintottam. Végül olyan ügyesen sikerült dobnom, hogy az úszóm az olyan másfél mikronnyira állt meg attól a ponttól, ahol az ő zsinege eltűnt a fodrozó vízben.
És akkor ültünk és vártunk. Sokat nem kellett, olyan negyvenhárom másodperc telhetett el, amikor az úszóm eltűnt, és fél méter híján az összes zsinegem letekeredett. Na, akkor húztam, és volt a végén valami, és aztán láttam, hogy ez is hal, de mondom ezt nem hiszem el, milyen az én formám, már megint egy degenerált hal, ez ráadásul kövér és csúnya is. De akkor a szomszéd azt mondta, hogy hülyegyerek ez tükörponty, és úgy baszta bele a szákba, hogy mondom, ha ez tényleg tükörponty, akkor hét év balszerencse vár ránk.
Ez után azonnal, és nagyon nagy hirtelenséggel összepakoltuk, a szomszéd meg egész hazaúton nem szólt hozzám, és soha többé nem hívott horgászni.

Na ezért nem volt nálunk soha halászlé karácsonykor.

A bejegyzés trackback címe:

https://firestarter-18.blog.hu/api/trackback/id/tr4212056867

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Labenido Sweet Lo · http://dasha.blog.hu/ 2016.12.20. 10:12:43

Emitt, az ország közepén halászlé nélkül nem is ugrik az óra mutatója 23. éjfélről 24-re. :))))) Annyira alap, mint a fenyőfa, meg a gyertya, a szaloncukor és sorstársai...
Furcsa így olvasni a nyári halászléről... Talán egyszer ettem életemben nyáron halászlevet. Finom volt, de a feeling hiányzott... Hívjuk ezeket gyűjtőnevükön: szokásoknak. :)

Irbisz 2016.12.20. 12:24:47

@Labenido Sweet Lo:
A "hagyomanyos" karacsonyi etelek orszagreszenkent elteröek, nalunk eszakon pl. a halaszle annyira nem volt divat, hogy amikor elöször olvastam arrol hogy az masutt tradicionalis karacsonyi eledel, akkor elkerekedett a szemem. Nalunk is a töltött kaposzta divott regen, de amiota nekem is csaladom van, kb. semmilyen hagyomanyos karacsonyi etelt nem eszünk, senkinek nem kell, akkora a valasztek jobb, különlegesebb etkekböl.
Az mar egyeni izles kerdese, hogy a halaszle kultuszat sem ertem, egyaltalan nem hu de nagy gasztronomiai durranas, mas, tengerrel es igy nagy halvalasztekkal rendelkezö orszagokban kevesse elterjedt, cserebe ott jobbnal jobb eteleket keszitenek halbol, amelynek a halaszle a nyomaba sem erhet.

Labenido Sweet Lo · http://dasha.blog.hu/ 2016.12.20. 12:53:38

@Irbisz: nekünk még a tészta is furcsa a halászlében (szigorúan csak fehér kenyérrel!) ... holott, nem is olyan messze (galaxisban) tőlünk simán alap.
Jártunk északon, a hollandok tudják mitől döglik a légy...akarommondani, a hal. Fenséges kajákat rittyentenek össze belőle, csakúgy hirtelen is.
A karácsonyi hagyományos zaba nálunk sem divat. Amit szeretünk, azt esszük. A halászlét szeretjük. De csak "téli" szezonban, ezért belekerül a menübe az is.
A töltött káposzta változó, szavazat-függő. A többi igazán nem hoz lázba bennünket sem. A bejglit pl. kifejezetten utáljuk - ha szabad ilyet mondani ...

Firestarter.18 · http://firestarter-18.blog.hu/ 2016.12.20. 18:02:28

Ezért szép ez, egy utcán belül 30 különféle menüt lehet látni ha bekukkantunk az ablakon. Ezzel szemben az írek pl. sokkal konzervatívabbak.

Untermensch4 2016.12.20. 21:51:22

Hát kérem mifelénk a halászlé négyévszakos és karácsonykor a töltöttkáposzta sem ellenség. Mondjuk azóta kizárólag konzerv olajoshalat eszek hogy olyan haldarálék-kajában is rá tudtam harapni (axiálisan szálkára, ami olyan halfajtából készült ami fajtája szerint egészben is szálkamentes...
Horgászni viszont csak kétszer voltam. Annak ellenére hogy sokáig folyóparton laktunk (sőt, torkolatnál, gyakorlatilag 200 méterre aludtam a sodorvonalaiktól), nagyanyámék meg a túlparton (ártéren, nagyanyám nem is tudott úszni, nagyapám meg a vízállásjelentés meghallgatása után pókerarccal közölte hogy pl a küszöbig fog jönni a vízszint...). Na náluk horgásztunk kétszer mert egy bazinagy (*) halnak volt az a szokása hogy ilyen csobbanást produkált ott, pont a teleknél a vízben, naponta legalább egyszer. Nem fogtuk ki, a két régi horgászbot többet volt árvízben mint horgászatban...
(*): évekkel később újságban volt egy fénykép a kilencven-valahány kilós harcsáról. A kis horgászbotjainkon csak röhögött volna. Ha ráakadt volna... :)

Irbisz 2016.12.21. 13:57:25

@Labenido Sweet Lo:
Igen, ezek az eszaki tengermenti nepek olyan haleteleket csinalnak, hogy az ember csak amul-bamul milyen remekmüvekre kepesek :). Bevallom hogy amiota többször jartam ilyen halettermekben, azota az egyebkent igen remek hazai harcsapaprikas turoscsuszaval is csak masodvonalas haletel lett nekem.
Karacsonyra nekünk egy fix pont van az utobbi 6-7 evben: tejszines, görögös jellegü hideg gyümölcsleves, a föetel kedv, izles, esetleg szavazas utjan kerül kivalasztasra :)
Hagyomanyos karacsonyi eledelt ugyis tudunk enni (helyesebben nem tudjuk elkerülni) a szülöknel, testvereknel.

Jóska Pista 2017.01.02. 18:24:16

Én pedig megannyi dán és francia tengerparti étterem halétele után is esküszöm a saját tiszai halászlémre, a pontypatkó rántott halra és a lillafüredi sült pisztrángra. Nincs azoknál jobb.