Gondolatok erről-arról. Meg amarról. Így meg úgy. Meg amúgy is. Szóval blog. Vagy mi.

Régi idők Szentestéje

2016. december 23. - Firestarter.18

karacsony.jpgGyermekkorának karácsonyain általában mindenki jóleső érzéssel és édes nosztalgiával révedezik el. Ha minden nem is volt jobb, azért egy pár dolog igen. Mondjuk az, hogy gyerekek voltunk.

(A kép illusztráció, nálunk nemhogy telefon nem volt, még igény se nagyon rá, számítógépet meg max. a Vágási Feriéknél láttunk. De a függönyünk szebb volt)

Huszonnegyedike reggelén jóanyám éppen olyan korán kelt, mint amikor mi apámmal horgászni indultunk, tette mindezt azért, hogy a tőtőtt káposzta idejében elkezdhessék rotyogni. Azt ugye már említettem, hogy apám ebből az étekből ipari mennyiségeket tudott magába termelni, így aztán evidens volt, hogy már ezen a napon ebédre is ezt kellett fogyasztani, hogy aztán majd két hétig mindig.
De apám ezzel sem elégedett meg, ő jó minőségellenőr révén már az alkotóelemeket is tüzetes vizsgálatnak vetette alá. Éhgyomorra elrágcsált három-három és fél kiló savanyú káposztát, mellé meg suttyomban elmajszolt fél kiló tölteléket, nyersen. Ettől aztán egész nap kriminálisakat fingott, nem mellesleg pedig kivívta jó anyám haragját, aki bosszúból elzavarta a boltba, mivel hiába készül fel egy háziasszony tökéletesen, olyan a világon nincs, hogy huszonnegyedikén ne keljen mégiscsak lemenni valakinek a boltba. De ezt majd a háziasszonyok megerősítik.

Délutánra aztán jóapám idegileg már teljesen megnyugodott az elfogyasztott tőtött káposzta jótékony hatásának köszönhetően. Némi meditálásra és lelkének emilyen délutáni elpilledésben történő regenerálására szüksége is volt, révén a fa talpba faragása még hátra volt. Ezt ő minden évben próbálta minél későbbre halasztani, mintha titkon abban reménykedett volna, hogy anyám esetleg idén elfelejti, hogy fel kéne díszíteni a karácsonyfát.
Nos, ez egyik évben sem  jött be neki, pedig próbálkozott derekasan. Az egyetlen részeredmény, amit elért, hogy, vaksötétben kellett botorkálnia az udvaron, és a) megkeresni a fejszét (amit biztos én raktam el, hiszen egy hat éves gyereknek más sem jár az eszében, b) megtalálni a fát, és c) megtalálni a talpat. Amikor ez a három létfontosságú alkotóelem mind körülötte volt, akkor apám úgy bámulta őket gyöngyöző homlokkal, mint Bruce Willis az Ötödik elem végén a körbe állított oszlopokat.

Apám faragott derekasan, de anyám, akinek szerintem egy lézeres mérőegység volt a fejében, sosem volt elégedett. „Ferde”- vetette oda apámnak vállát megvonva, aki már másfél órája faragta a fát gyöngyöző homlokkal, keze pedig vértől és gyantától volt ragacsos. A közöttük lévő egyre gerjedő feszültséget az is fokozta, hogy a fákat mindig anyám vette, elvégre hát őneki a szépérzéke fejlettebb volt, meg ha apámon múlt volna, akkor nem is vett volna fát, hogy ne kelljen faragnia, mert hülye azért ő sem volt.
Így aztán apám mindig azt mondta, hogy „Béna fát vettél”. Ilyenkor én mindig megfogadtam, hogy ha én egyszer felnövök, akkor műfenyőm lesz. Most meg itt állok felnőtt fejjel, műfenyő gazda lettem, és mit nem adnék azért, ha megint igazi fenyőm lehetne. A dolog filozofikus és szimbolikus magasságai szédítőek.

Amikor már kész volt a fa, és a díszek is valahogy rákerültek, akkor elindultunk a templomba. Ezt anyámon kívül senki nem akarta, apám azért, mert ő inkább már vacsorált volna egy kis tőtött káposztát, én meg azért, mert már kibontottam volna az ajándékokat, meg azért sem, mert a templomba engem szerepelni vittek. Öcsém meg azért, mert, nos még csak vagy három éves volt. De hiába voltunk háromnegyedes többségben, ez akkoriban még semmit nem jelentett.

Utunk a templom melletti kis épületbe vezetett, aminek régi, dohos, hideg szaga még most is facsarja az orromat, ha rá gondolok. A kemény fa székeken naftalinszagú múmiák ültek nyálcsorgató várakozással, és csak onnan lehetett tudni, hogy még élnek, hogy időnként virágmintás keszkenőikkel letörölték a cserepes ajkaik közül komótosan kibuggyanó nyálhabokat. Akkor anyámék leültek, erős kérlelésem ellenére nyilván a legelső sorba, a lelkész, Ella néni (akinek azért kellett a neve után mondani, hogy néni, hogy mindenki tudja, kinézetével ellentétben valójában nő) sorba rendezett engem és még másik nyolc jobb sorsra érdemes megtérésre váró báránykát, és kezdődhetett az előadás.

Színészi tehetségemről és képességeimről azt hiszem, mindent elmond, hogy a betlehemi előadásban én voltam a csillag. Nem tudom, hogy mennyire vagytok képben az asztronómiában, de most a nélkül, hogy Neil deGrasse Tyson-i magasságokban szárnyalnánk az univerzum titkai között elárulom, hogy a csillagok a tudomány mai állása szerint nem beszélnek. És nem is nagyon mozognak, többnyire egy helyben állnak. Illetve saját tengelyük körül forognak, de mivel ez csak egy iskolás betlehemi előadás volt egy isten háta mögötti békési település hideg és dohos templomépületében, ezért ezt nem kellett modelleznem.
Szóval csak álltam ott, és pislogtam nagyokat a sárga kartonból szabálytalan alakra vágott csillaggal a fejemen, amit minden bizonnyal azért tettek a fejemre, nehogy valamelyik naftalinszagú múmia megkérdezze, hogy az a hülyegyerek meg mit áll ott, mint egy fa. Én meg azon gondolkodtam, mennyivel jobb lenne, ha ez a sárga csillag a mellkasomon lenne, akkor legalább lehetnék én a sheriff.

Ezt a csillag-szerepet valójában valószínűleg azért osztotta rám a rendező (Ella néni), mert valahogy a fülébe jutott, hogy pár évvel az előtt az óvodai karácsonyi ünnepségen milyen szenvedélyesen játszottam el a gyertya szerepét. Mondhatni több éves tapasztalattal rendelkeztem különféle világító objektumok megszemélyesítésében. Igen, egyébként az is egy realista darab volt, amiben a gyertyák konzervatív módon se nem beszéltek, se nem mozogtak. Szóval ugyanúgy álldogáltam, csak épp akkor egy láng alakú sárga kartonpapír volt a fejemhez rögzítve. Színésznek tehát nem voltam valami sikeres, bár az enyémhez hasonló tehetséggel Magyarországon vannak akik megélnek ebből a szakmából.
Ezek után már gondolom nem ér titeket meglepetésként, hogy egy másik óvodai előadáson, ahol mindenki szép hangszereken játszott, én a cintányéros voltam, akinek az volt a dolga, hogy amikor Ágika néni int, majd fojtott hangon ordítja, hogy MOOOOOOSSSTTT!!!! akkor én összeüssem a két cintányért. Az egész előadás során egyetlenegyszer. Nyilván ezt is el tudtam egyébként baszni, ezzel igen korán pontot téve rövid zenei pályafutásom végére.

Szóval álltam ott fényes csillagként, anyám párás szemmel nézett, apám hasának korgását odáig hallottam, öcsémet meg két naftalinszagú múmia próbálta puszilkodás címén felfalni. Néztem a többieket, a pásztorokat, a királyokat, Józsefet és Máriát (főleg Máriát persze), és arra gondoltam, hogy a picsába tudták azt a sok cirkalmányos szöveget megtanulni. Ekkor kicsit örültem, hogy betlehemi csillag lehetek.

A darab egyébként nagyon autentikus volt, a pásztorokon olyan Jasszer Arafatos fejkendő volt, Józsefnek szakállat ragasztottak, Mária meg tényleg szűz volt, mert akkoriban a tíz éves kislányok még ilyen maradiak voltak. Ella néni annyira figyelt a részletekre, hogy az Ivanics Zsoltikának, aki a szerecsen király volt, feketére festette az arcát de úgy, hogy szerintem a mai napig nem tudta lemosni magáról a ki tudja milyen szent áldással átitatott festéket. 

Na, aztán vége lett, nem bakiztam túl nagyot a csillag szerepében, anyám sírt, apám felébredt, öcsémet sem ették meg a naftalinszagú múmiák, úgyhogy mehettünk. Én akkor már nagyon ki akartam bontani az ajándékokat, de apám már mérgesre éhezte magát, úgyhogy ettünk. Én persze gyorsan belapátoltam a magam tőtött káposzta porcióját, hogy ezzel siettessem az est eseményeinek kedvező irányba haladását, de apám az meg minden falatot úgy élvezett ki, mintha a jó isten személyesen formázta volna meg a tőtelékeket, s eresztette volna le fénypászmán angyali harsonaszó közepette.
Ráadásul anyám kijelentette, hogy amíg nem esszük meg a vacsorát, nincs ajándék, és öcsémre mutatott, aki teljesen jól eljátszott a kajájával. Én már akkor sem voltam teljesen hülye, mondom én már megettem, akkor mehetek? Ő meg mondta, hogy nem, ilyen egyszerűen, és akkor a nem még nem volt. Unatkoztam az asztalnál, akkoriban még Facebook sem volt, hogy legalább kitegyek egy képet a karácsonyfánkról valami jópofa hashtaggel, és még szelfiket sem lehetett csinálni. Rimánkodó szemekkel néztem öcsémre, de ő annyira jól eljátszott az asztalnál, hogy úgy tűnt soha nem kapunk ajándékot.

Na, aztán a mikor öcsém félig megevett tőtelékein már vékony penészréteg kezdett kialakulni, akkor anyám engedett, és bezavart a kisszobába, merthogy most jön az angyal. Én mindig meg akartam kérdezni, hogy ugyan honnan tudja, merthogy még mobiltelefonunk sem volt, sőt azt sem tudtuk, hogy nem is lehetne. De sosem kérdeztem meg.
Akkor aztán bementünk, és feszült várakozás következett. Aztán hallottuk az angyalszárnyak suhogását, amit gyermeki és tanulatlan fülünk szekrényajtó-nyikorgásnak hallott, meg csomagolópapír zörgést, és azt, hogy apám becsukja az ablakot, ami azt jelentette, hogy elment az angyal. Akkor anyám megrázta a csengőt, mi meg kirontottunk, mint Zrínyi a várból, és bevetettük magunkat a fa alá.

És akkor már nem számított, hogy csak betlehemi csillag voltam, és apámat sem zavarta, hogy minden második ujját vértől átázott kötés borítja, öcsém végre nem az evőeszközökkel játszott, és anyám is megbékélt, hogy valószínűleg ezt a karácsonyt is túléljük ép ésszel.

Én meg remélem, hogy harminc év múlva az én gyerekem is ilyen jó érzéssel fog visszaemlékezni a karácsonyaira, és egy hasonló posztot fog majd egyszer írni. Merthogy a színészkedéshez és a zenéhez hót hülye lesz, az tuti.

A bejegyzés trackback címe:

https://firestarter-18.blog.hu/api/trackback/id/tr1012056883

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Atesz1987 2016.12.23. 15:28:33

Szép történet, köszönjük! :)

Jossarian 2016.12.23. 20:39:25

Ha szeretnel egy igazi fenyot en adok egyet. Gyere, valaszd ki, vagd le, vidd haza es diszitsd fel. Ha meg sajnalod kivagni, feldiszitheted helyben es jo lesz emlekezni ra. Jo iras volt (mint az osszes tobbi), meger egy fenyot :) Es a rossz hir, cimlapos vagy, lesz kapsz... :D Boldog Karacsonyt

Untermensch4 2016.12.23. 21:08:42

"...összeüssem a két cintányért. Az egész előadás során egyetlenegyszer. Nyilván ezt is el tudtam egyébként baszni, ezzel igen korán pontot téve rövid zenei pályafutásom végére"
Egy humoros illető mondta egyszer hogy legjobb meló a katonazenekarban a cintányéros (vagy az aki azt a háromszög-izét pöccenti meg néha egy pálcával..?) mert ha a himnuszban azt a két jelenését nem b@ssza el akkor nyugdíjas állás.
No, évekkel később lett egy zenész ismerősöm aki néha játszott egy tűzoltó-zenekarban, vendégszereplőként, ahol is volt egy cintányéros, korábbi katonazenekari arc...
Állítólag az történt vele hogy előző esti fellépés utáni italfogyasztásból kifolyólag a másnapi temetésen (ahol szintén zenéltek) nem volt túl jó formában, a himnusznál sikerült azt az egy (vagy kettő..? akkor abból az egyik) tányércsapkodást úgy elrontania hogy nem csak a zenei hallásúak vették észre, az egyik cintányér ráesett a koporsóra...

Hollandexxonvaldez 2016.12.23. 21:26:20

nálunk mindig át kellett menni a mamához,mert anyámék december 24-én "moziba mentek" :)))) a mama már december 24-én délelőtt feldiszitette a fát,nála már 23-án kész volt 3 karácsonyra elegendő mákos meg diós kalács,töltött káposzta,minden :)))) aztán este 6-tól úgy 9-ig vártunk... ekkor lett vége a mozinak....jah,ekkor diszitették fel anyámék a fát,mi meg a hugommal lestünk hogy ez meg hogy került ide :DDDDD

sZulamith 2016.12.24. 08:31:23

Nos igen, még 24.-én is van ami hiányzik, muszály boltba menni:) Egyébként nekem maradandó emlék, a csengő hangja ami azt jelezte, hogy megjött a jézuska. Ajándékra már nem emlékszem, de arra igen, hogy megbotlott a jézuska, (szerintem a küszöb lehetett a ludas) mondta édesapám.
Köszönöm, hogy én is emlékezhettem.

op tomi 2016.12.24. 08:33:00

Remek írás, rendszeres olvasód lettem, köszönöm :)

p.i.g 2016.12.24. 09:08:05

Köszönjük. Könnyesre röhögte magát a család.

p.i.g 2016.12.24. 09:11:11

@Untermensch4: szép napot. Koós János mondta. Egy Szekszárdi temetésan csinálta. Annyit javítanék, hogy a szomszéd sírra esett és ott sokáig pörgött búgva mire leállt. Remélem nem veszed tolakodásnak az információt. Boldog karácsonyt

johnny77 2016.12.24. 09:52:21

nagyon jó volt, köszi.

Habony Árpád. 2016.12.24. 10:42:28

"Én meg remélem, hogy harminc év múlva az én gyerekem is ilyen jó érzéssel fog visszaemlékezni a karácsonyaira,"

30 ev mulva a libsik arabjai mar regen lefejeztek az utolsot is, aki a karacsonyt meg unnepelte. A napokban, lathatuk Berlinben, hogy karacsony nem epp a szegeny menekultek kedvenc unnepe.

élhetetlen 2016.12.24. 12:08:57

Szép karácsonyok. Nem tudom hány éves lehettem, de az „r” betű még nem ment. Angyalka hozta a karácsonyfát, a szomszéd néni felvette a volt menyasszonyi ruháját. El is beszélgetett velem, hogy jó voltam-e, aztán mikor elment, megjegyeztem, hogy ennek az angyalkának olyan „Jozi nénje” hangja volt. Kicsit győzködtük egymást a szüleimmel, hogy de nem, de igen, de ezt a produkciót aztán nem ismételték meg. Utána már „csak” a kész a fa, meggyújtottuk a gyertyákat, elénekeltük a mennyből az angyalt, csillagszóróztunk, és jöhetett a vacsora.
A gyakorlati rész. Ajándékozd el a műfenyődet egy óvodának, iskolának. Nekem olyan talpam van, amibe vizet lehet tölteni, (ettől lesz súlya is, és a fa is kap), üresen könnyű, bedobod egy szatyorba, és elviszed magaddal, mikor fát akarsz venni. Belefaragja az eladó, aztán karácsonykor csak három csavart kell meghúzni. A lebontás nehezebb volt először, de miután a szűk lépcsőházban levertem a szomszéd cserepét, kitaláltam a megoldást. Levagdosom az ágakat egy kukászsákba, aztán beleállítom a csonkot is, nem lesz tele a lift a levelekkel. Bocs, hogy ilyen hosszan írok, de itt napokig ment S. Norberttől, hogy jó érzés megmenteni egy fát. Ez kb. annyi, mintha az elvetett sárgarépát „mentené” meg azzal, hogy nem használja fel. Csak egy termelőt mentett meg munkája megérdemelt bérétől. Na, békés karácsonyt!

Untermensch4 2016.12.24. 21:08:21

@p.i.g: Nekem biztos nem Koós János mondta hanem volt kollégám, Krisztián aki vadászkürtös-ként kapcsolódott be annak a zenekarnak vmi eseti fellépésébe ahová a katonazenekarból került a cintányéros...
Egyáltalán nem tolakodás vagy ilyesmi, ez kollektív memória. :)
Neked is boldog téli napfordulót.