Gondolatok erről-arról. Meg amarról. Így meg úgy. Meg amúgy is. Szóval blog. Vagy mi.

Nyári emlékek

2017. szeptember 04. - Firestarter.18

summer.jpgVége a nyári szünetnek, és immáron házas emberként kell valahogy visszagabalyodnom a dolgos hétköznapok szürke szövedékébe.

Az egész úgy kezdődött, hogy öt éve csak ősszel és télen jártunk haza, így néhány egzotikus helyeken eltöltött heteken kívül az igazi nyárról már csak halovány emlékeink maradtak meg. Nekünk maradt az ír nyár, és ahogy közeledett az indulás ideje úgy kezdtünk mi is aggódni, hogy már két nap magyar sivatag után aszott holttestünk pernyéit fogja emelgetni a forró alföldi szellő.
Próbáltuk már indulás előtt kicsit akklimatizálni magunkat, feltekertük a fűtést, rövid gatyában és trikóban jártunk a lakásban, de higgyétek el nem könnyű úgy nyári hangulatot teremteni, hogy az ablak másik oldalán 14 fok van és szakad az eső.

Ehhez képest, amikor leszálltunk Pesten, 14 fok volt, és szakadt az eső. Kicsit megijedtem, hogy talán el se mentünk, vagy visszafordult velünk a gép, mint ahogy az megesett már egyszer, de amikor egy egyébként végtelenül szimpatikus taxishiéna uruk hai fővezér ékes angolsággal rám ordított, hogy „táááxi plíz???” akkor tudtam, hogy hazaértem.
A jóisten segedelmével tehát kaptunk pár napot, hogy írföldön elsatnyult szervezetünk lassan hozzászokjon az igazi nyárhoz. Erre mi cseresznyepálinka kitartó fogyasztásával segítettünk rá, amit csak napi 8-9 órában szakított félbe az esküvő last minute szervezése. A legjobban úgy tudnám összefoglalni az első hét eseményeit, hogy többet ültem kocsiban, mint egyéb ülőalkalmatosságon.

Érdekes, és egyben ijesztő volt, hogy az esküvő közeledtével az összes karnyújtásnyira található rokonságokon egyre inkább eluralkodott a pánik. Mindenki sík ideg volt, csak mi voltunk halál nyugodtak. Ekkor még nem tudtuk, hogy ez vajon annak köszönhető, hogy mindent faszán elintéztünk, vagy pedig ez már a belenyugvás állapota, amikor tudod, hogy valamit elbasztál, de már úgyis mindegy.
Az is felötlött bennünk, hogy ezek a rokonok esetleg tudnak valamit, amit mi nem, magyarán elfelejtettünk egy olyan részletet elintézni/lefoglalni/megvenni, ami egyébként marha fontos lenne. De mivel a tíz liter pálinka már a helyszínen hűsölt, így nem értettem mi más miatt kellene még aggódni.

A nagy nap közeledtével a hőmérő higanyszála is elkezdett a kellemesből előbb a kurvameleg, aztán a szublimálatestem tartományba kúszni. Írországban egy év alatt összesen nincs annyi fok, mint ami akkor ránk zúdult. Rólam egyébként azt érdemes tudni, hogy nem bírom a meleget, és ennek nincs köze ahhoz, hogy öt évet éltem a langyos lábvíz klímájú, birkaszaros szigeten. Én húsz fokos klimatizált helyiségben is képes vagyok teljes testfelületemen úgy izzadni, hogy Zinedine Zidane ahhoz képes kutyafasza. Az öltönypróbán konkrétan beálltam közvetlenül a klíma alá, hogy kibírjam az eszeveszett 25 fokot.

Ehhez képest az esküvő napján 38 fok volt árnyékban, és én reggel nyolckor az ágyam szélén ülve azon kezdtem gondolkodni, hogy konkrétan mi volt az oka, hogy mi pont nyáron akartunk összeházasodni, és vajon nem késő-e eltolni az egészet úgy három hónappal.
A délelőtti fotózást még egészen jól bírtam, révén akkor még csak 34 fok volt.
A gondok a polgárin kezdődtek, ahol egészen pontosan fél órát kellett a tűző napon állnunk, mivel a napernyő olyan ügyesen volt pozicionálva, hogy jótékony árnya csak és kizárólag az anyakönyv vezetőre borult rája, legyen áldott a szíve, senki más azt nem élvezhette. Ekkor már olyan 40 fok lehetett. Árnyékban mérve, amiből nekünk ugye nem sok jutott.
Na, majd a templomban, gondoltam naivan, mivelhogy zilált emlékeim arra engedtek következtetni, hogy az ilyen kegyhelyeken általában kellemes pincehűvös van, ami ékes bizonyítéka annak, hogy az egyházi emberek mégsem voltak teljesen hülyék anno domini, hiszen egy forró nyári napon sokkal könnyebb egy hűvös templomba becsalogatni a gyanútlan híveket, főleg ha még bort is osztunk. 

De ez a templom már valami modernebb szabványok szerint épülhetett, vagy Békés megye fekszik nagyon közel a pokol tornácához, esetleg bűnös lelkem került túl közel a feszülethez, és elkezdtem kiizzadni magamból harminc év összes bűneit, mert olyan melegem volt, mint még soha. Ebben a pillanatban teljesen új értelmet nyert az „izzad, mint kurva a templomban” buddhista megállapítás.   

Az előbb egyébként hazudtam kicsit, mert volt már ennél jobban is melegem, ráadásul kétszer. Az egyik alkalommal bajnoki meccset játszottunk egy 40 fokos nyár végi délutánon. Árnyék sehol, sivatagi homokot fújt a szél, én még tevéket és beduinokat is láttam, becsszó, és olyan meleg volt, hogy a talpamat égette a kopasz szik, és rám olvadt a műszálas trikó. És mivel nem válogatott fodbalisták voltunk, mi hülyék még szaladtunk is. Én már a bemelegítéskor hőgutát kaptam, a tizedik perctől hallucináltam, a meccs vége pedig valami LSD-s delíriumba fulladt, és a mai napig senki se emlékszik a végeredményre.

Ennél csak egyszer voltam melegebb szituban, és most nem a túl a barátságon fajta meleg szitura kell gondolni. Gyárlátogatáson voltunk egy üveggyárban, nyilván az évtized legforróbb napján, mert csak úgy kihívás. És nyilván nem a bérszámfejtő Gizikét néztük gyárlátogattuk meg a klimatizált irodákban. Az üzemi területen olyan 60 fok lehetett, már az is éppen elég volt a boldogsághoz, de akkor feltették a kérdést, hogy ki akarja közelebbről is megnézni az a részt, ahol a folyékony üveg kicsurran a kohóból vagy mi a tökömből, és elkezdik megmunkálni. Hát nyilván meg akartam nézni, mert miért is ne, egyszer élünk, yolo. Na, ott olyan meleg volt, hogy amikor végeztünk, és kimentem a 35 fokra, konkrétan vacogni kezdtem.

A templomból kijönni aztán kb. olyan volt, mint amikor a fuldokló három perc után kidugja a fejét a vízből. Ekkora már vagy tíz liter folyadékot izzadtam ki magamból, melynek pótlását azonnal meg is kezdtem a vacsora helyszínén. Mivel senkit nem akartam megbántani, ezért mindenkivel ittam egy házi pálinkát, aki pedig látszólag nagyon a megbántódás szélén egyensúlyozott azzal többet is, mert ilyen rendes vagyok.
Köszönhetően áldásos tervező és szervező munkánknak minden nagyon fasza volt, sőt, sokkal jobb lett, mint amilyennek megálmodtuk. Rövidke életem alatt voltam azért néhány buliban, de ez volt talán a legjobb. Bár, ha azt nézzük, hogy senki nem itta magát ájulásig, nem volt verekedés, és még a rendőröket se hívták ránk, akkor egészen unalmas esküvő volt.

Aztán hihetetlen módon még arra is maradt pár napunk, hogy kicsit pihenjünk, és úgy effektíve ne csináljunk semmit, ami eleinte marha furcsa volt, de viszonylag gyorsan és ügyesen belerázódtunk. Csak ekkor döbbentem rá, hogy mennyi minden hiányzott az otthoni nyárból.
Mennyire jó volt öt év után először egy langymeleg alkonyon kiülni a kertbe, csak nézni a csillagokat, és hallgatni a tücsökciripelést. Mert errefelé langymeleg alkonyból, csillagos égből és tücsökből is erős hiány van. Vagy milyen megelégedéssel tudja eltölteni az embert egy olyan 1.0-ás dolog, minthogy rádob egy darab döglött állatot egy forró rácsra, mellette hideg sört iszik, és csak hallgatja a csendet, melynek palástját még szorosabbra húzzák az éjszaka neszei.

Még strandra is eljutottunk, ami így öt év után, szinte már külső szemlélőként óriási élmény volt, komolyan mondom a magyar strandkultúrát hungarikummá kellene tenni, és kérvényezni az UNESCO-nál, hogy felvegyék a világörökségek listájára. És akkor még 2230-ban is lennének ilyen elkerített skanzenek, ahol autentikus módon strandolnának a magyarok.
Ezekben a rezervátumokban aztán, mintha csak Harry Potter láthatatlanná tévő köpönyege lenne, kifakult pálmafa mintás törölközőkkel letakart Sparos szatyrok erdejében, vörösre sírt szemű, leeresztett Frozenes karúszós, pókhasú kisgyerekeket üldöznének borvirágos arcú, hasitasis apukák, egyik kezükben fasírozottas szendviccsel, a másikban  pálcikájától szabadulni vágyó plöttyedt jégkrémmel, miközben artikulálatlanul, és a tekintélyes mennyiségben elfogyasztott 600 ft/korsó vizezett sörtől elcsukló hangon, és amúgy az alkohol, a délig elbaszott félhavi fizetés, és anya „te vagy az apja” szintű basztatásának hatására magukból kissé kivetkőzve üvöltik, hogy „amíg nem ebédeltél nem mész a víííííííízbeeeeeee.”
És tökön-paszulyon át folyik az üldözés, átlépik a szemérmetlenül és egyébként akaratlanul monokiniző nagymamát, aki az unokával érkezett, de az unoka már hét határon túl kóborol, és már háromszor mondták be a hangosbeszélőben, de nagymama elbóbiskolt a Kiskegyed felett, és épp szebb időkről álmodik, amikor még ő volt a SZOT-üdülő Zimány Lindája, és minden úszómesternél jó volt egy bambira, hogy aztán alkonytájt a nádasból bugyiját igazgatva előjöjjön és megállapítsa, hogy mégiscsak szép az élet. 
Álmából a halántékán csattanó gumilabda/frizbi/strandpapucs riasztja fel, amit a helyi hímnemű fiatalság  krémje, akik mellesleg mind döntősek voltak a „világ legbénább tetkói” – versenyen, állított ballisztikus pályára a strand másik végéből, hogy ezzel, valamint párázási nászdalukkal („Láttad gecóóó baszkiii faszooom”) hívják fel a gyerekmedence partján kiállított, műanyagipari melléktermékekkel dúsított, álomcsapdás combtetoválásokkal ékített, mobiltelefon-fény alatt előnevelt, dubajozásérett, fleghma nőstényegyedek figyelmét ivarérett állapotukra, akik persze rájuk sem hederítik műszempillájukat, mert épp elmerültek a tökéletes seggfi elkészítésének művészi rejtelmeiben, melyek Instagramra feltöltve exponenciálisan növelik esélyeiket egy Andy Vajna-szerű sugar daddy horogra akasztására, esetleg egy Éjjal-Nappal Budapest mellékszerep megkaparintására, mely elengedhetetlen feltétele a negyedik kategóriás celebbé válásnak, mely egyfajta önmegvalósító életcélként lebeg mojitótól zavaros és obszcénul ostoba tekintetük előtt. 
A tökéletesen konzervált strandos skanzenpillanat felett pedig égett olaj és klór szaga lebegne, és egy megnyúlt magnószalagról végtelenítve szólna a Lambada, amit csak időnként szakítana félbe egy „Kész a sajtos pizaaaaaa!” üvöltés valamelyik napszítta bodega felől.

Jó volt, na. Nagy szívfájdalmam volt ugyanakkor, hogy nem ehettem strandos lángost, mert a lángosos augusztus 28-án befejezettnek tekintette a szezont, és már az összes sátorfáját összeszedte.
Megettem helyette életem legrosszabb hamburgerét, ami úgy nézett ki, hogy egy hatalmas buciban meglapult egy fél centi vastag döghús (állítólag marha volt, bár a csirkétől kezdve az ocelotig bárminek el lehetett volna adni), rajta egy csomó nyers káposzta, valami szósz, egy szelet paradicsom, hogy aztán ezt az egész monet-i csendéletet jótékony védőburka alá vonja egy lapkasajt.
Ez volt a marhahúsos hamburger, amitől a sonkás például annyiban különbözött, hogy a lapkasajt alatt még egy átlátszó sonkaszelet is lifegett, és 200 forinttal olcsóbb volt, ami vagy az én marhahúsomat árazta be remekül, vagy a sonkaszeletet.
Engem rögtön magával sodort a retróhangulat, és könnyeztem a gyönyörűségtől, hogy az árakat leszámítva öt év alatt sem változott semmi, és a strand kérem az még mindig strand, és ide még nem ért el a gasztroforradalom pállott szele.
A végső beteljesülést aztán az a pillanat jelentette, amikor az akkor már feleségem gyanútlanul kért egy kapucsínót, a boltos meg mindenféle szégyenérzet és szemérem nélkül, hogy esetleg megpróbálja leplezni a turpisságot, vagy megpróbál adni a látszatra, vagy úgy tenni, mintha, mint a bűvész a színpadon, szóval még csak el sem fordult, úgy vette elő a teszkós zacskós kapucsínóport, öntötte bele a műanyag pohárba, majd rá a még véletlenül sem forró vizet, majd fújta rá a flakonból a prüszkölő habot, thogyaszongya néccáz forint lesz.
Én meg majdnem úgy voltam vele, hogy kérek magamnak is egyet, csak hogy újra lássam és filmre vegyem ezt a csodát, mondom nekem megér négyszáz forintot, hogy az utókor számára megörökítsem a magyar vendéglátás ezen gyönyörű pillanatát.

Egyébként nettó hét és fél perc alatt sikerült rákvörösre égnem, mert én hülye úgy voltam vele, hogy majd a strandon veszek naptejet. Namost a strandon a fasz alakú vízipisztolytól kezdve a termonukleáris robbanófej szállítására alkalmas hordozórakétáig mindent lehetett kapni, csak naptejet nem, mert ugye arra még véletlenül se lenne kereslet egy strandon, amikor olyan UV-sugárzás van, hogy a teflont felmarja a Tefal aljáról.
Így aztán többnyire az árnyékban figyeltem, ahogy Márai gyertyái a csonkig égnek, ami azért tökéletes könyv az ilyen alkalmakra, mert sörtől bódult félálomban is lehet olvasni, és akkor se veszti el a fonalat az ember, egyes részein pedig kifejezetten jókat lehet szundítani anélkül, hogy az ember lényeges dramaturgiai fordulatokról maradna le.

A kellemes és felejthetetlen pillanatok ellenére megszenvedtük tehát ezt a szokatlan meleget, így kor a negyven fokból félig még átsülten megérkeztünk a borongós dublini 18 fokba, és a taxis azzal üdvözölt minket, hogy „Jó meleg van ma, mi?” akkor azt hittem keresztbe nyomom le a torkán a duty frees Pick szárazkolbászt.                       

A bejegyzés trackback címe:

https://firestarter-18.blog.hu/api/trackback/id/tr512803178

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

zizi77 2017.09.05. 22:06:08

Sok boldogságot! :)

zsurzsenka 2017.09.06. 03:01:16

Hát ezen felsírtam. És sok boldogságot!

Untermensch4 2017.09.12. 00:21:44

@Firestarter.18: Pazar poszt, már hiányzott. Majd akkor gratulálok ha látom hogy nem sorvaszt el a házasság és továbbra is ilyen jó posztokat írsz.
"Érdekes, és egyben ijesztő volt, hogy az esküvő közeledtével az összes karnyújtásnyira található rokonságokon egyre inkább eluralkodott a pánik. "
Ez elkerülhető a nyilvánosság teljes kizárásával. Nálunk amikor az utólagos kész tények elé állítást műveltük, mindössze apám fordult le majdnem a földre ültéből mert asztmás rohamot kapott. :) Meg majd ha jön a gyerek... nem értettem miért idegeskednek hogy a szülés várható időpontja előtt két nappal még nincs kiválasztva név. Pedig a feldolgozottság már majdnem 100% volt, egy csomó nevet sikerült addigra kizárni.
" Gyárlátogatáson voltunk egy üveggyárban..." Acélöntödei hőkezelő kemence, mikor kinyitják az ajtaját, az a királyság. Kb 20 négyzetméternyi felület meg mindenféle vasak tíz tonna körül, 800-1020 fok (celsius) nagyon szép fényű izzást eredményez. Ezt fokozhatod ha egy magaslati pontot keresel, így a sugárzó hőhöz képest a feláramló meleg levegő lesz a "hűs szellő".
"...nekem megér négyszáz forintot, hogy az utókor számára megörökítsem a magyar vendéglátás ezen gyönyörű pillanatát"
Csekély és felszínes vendéglátós tanulmányaimból rémlik hogy aki rossz kávét ad az jó vendéglátós nem lehet. Ide vezet ha nincs szabad fegyvertartás.
Nálunk volt naptej de nem használtam reggeltől délutánig amikor már látható és érezhető volt hogy kéne. De csak hat nap múlva kezdtem hámlani, addig (utána sem) semmi kellemetlen érzés a piros szín meg nem zavart.
Egyik kolléga mondta hogy amikor nélmeteknél jártak dolgozni a helyi arc próbálta kérdezni hogy hogyhogy ilyen barna (mert az látta rajta hogy nem indián). "Ungarische sunshine." :)

Razak 2017.09.16. 01:00:01

Zseniális poszt. Nekem jövő héten lesz az esküvőm. Én is ugyanazokkal az érzésekkel vagyok tele, amiket te is átéltél.
Mondjuk a 10 liter pálinka már nálunk is bekészítve... :)

Firestarter.18 · http://firestarter-18.blog.hu/ 2017.09.16. 06:31:47

@Razak: Akkor sok turelmet es kitartast odaig, es jo szorakozast aznapra!