Gondolatok erről-arról. Meg amarról. Így meg úgy. Meg amúgy is. Szóval blog. Vagy mi.

Az első tánc

2017. október 09. - Firestarter.18

elsotanc.jpgA következő történet korántsem vicces, vagy szórakoztató, annál inkább szól a gyermeki gonoszságról és a felnőttek nemtörődömségéről.

Tegnap este már éppen lefekvéshez készülődtünk, amikor fene tudja miért, eszembe jutott ez a húsz éves történet. Nem is, először a történet főszereplője jutott eszembe, és ahogy róla gondolkoztam, bevillant egy hozzá kapcsolódó élményem. Fogalmam sincs miért, vagy miért most, egyszerűen csak beugrott.

Az általános iskolát egy vidéki nagyonkisvárosban végeztem, ahol mindenki ismert mindenkit. Egy teljesen normális település normális iskolája volt ez, teljesen átlagos gyerekekkel. Körülbelül harmincan kezdtük meg az első osztályt, harminc teljesen normális, egészséges és vidám kisgyerek, meg két tanító néni, egy aranyoskedves, meg egy szemétszigorú.    

Az egyik lányt azt osztályban Szilvinek hívták. Szilvi semmivel sem volt csúnyább, butább, lustább vagy ápolatlanabb a többi lánynál. Sőt, így visszagondolva egészen szép arca volt. Egyetlen bűne az volt, hogy csendes és visszahúzódó volt, szülei pedig az átlagnál kevesebbet kerestek. Szilvinek ezért nem volt Én kicsi pónim-os hátizsákja, Budmil melegítője és szagos radírja. De ettől eltekintve semmiben sem különbözött a többi kislánytól.

Volt az osztályban egy másik lány is, Nellinek hívták. Nelli semmivel sem volt szebb, okosabb, vagy szorgalmasabb a többi lánynál. Szilvivel ellentétben ő viszont szeretett a középpontban lenni, ráadásul az apukája Ausztriában dolgozott, ami már akkor, a ’90-es évek elején sem volt rossz dolog. Nellinek így nemcsak Én kicsi pónim-os hátizsákja, Budmil melegítője és szagos radírja volt, de volt neki többek között németül beszélő karórája, a családjának pedig valami boltja, és nagy, emeletes háza.
Nelli ezen tulajdonságai rögtön a többi gyerek fölé emelték őt, és hamar ő lett a lányok vezére, falkában követték őt az udvarra, vagy a vécében tartott titkos megbeszélésekre. Természetesen az első padban ült, és valószínűleg ő volt az aranyoskedves tanító néni kedvence is. A szemétszigorúé nem, ő mindenkit egyformán utált. Nelli szava a lányok között szent volt, az ő szavára ugrani kellett, az ő véleménye volt a megmásíthatatlan igazság. Úgy uralkodott a lányok felett, mint egy királynő.
Csak egy valakit nem tudott az uralma alá hajtani, Szilvit.

Így visszagondolva már nem tudom eldönteni, hogy a Budmil melegítő hiánya, Nelli hatalmának ignorálása, vagy visszahúzódó természete miatt, de a lányok előbb kiközösítették, majd piszkálni kezdték Szilvit. Gondolom a vécében tartott szervezkedések hatására, és „Nelli parancsára”. Meggyőződésem, hogy ha Szilvi fiúnak születik, akkor megúszta volna a zrikálást, mert a fiúk nem szervezkednek a vécében, és a státuszszimbólumot jelentő szagos radírokon kívül sokkal inkább érdekli őket, hogy ki mekkora szarvasbogarat tud fogni.
Már első osztálytól kezdve senki nem barátkozott Szilvivel. Amíg a fiúk az udvaron fociztak és a lányok a vécében ki tudja miről szervezkedtek, addig ő egyedül ült a padjában. Soha senki nem beszélgetett vele, soha senki nem ült mellé önszántából, ettől pedig még jobban befelé fordult. Az osztály testületileg ignorálta Szilvit, mintha nem is létezett volna. Alig-alig lehetett hallani a szavát, mosolyogni pedig egészen az első, hetedikes osztály buliig nem láttam.

A piszkálások eleinte kimerültek egy-két gúnyos megjegyzésben Szilvi kopottabb ruhájára, hajára, vagy szegényesebb tízóraijára. Aztán, miután Szilvi látszólag nem tört meg, és nem hódolt be, jöttek a keményebb dolgok. Mert a gyermeki elme bizony nagyon leleményes, ha kegyetlenségről, vagy gonoszságról van szó.
Nem tudom, melyik osztálytársam fejecskéjéből pattant ki a Leprás becenév, azt sem tudom, egy 6-7 éves gyerek egyáltalán honnan ismerheti ezt a szót, minden esetre gyorsan Szilvin ragadt. Úgy az elkövetkező öt-hat évre. Voltak persze más nevei, Tetves, Rühes, meg olyanok, amikre szerencsére már nem emlékszem, de a Leprás volt mindig is a favorit.
A minden napos gúnyolódás aztán már odáig fajult, hogy ha valamelyik gyerek hozzáért Szilvihez, (véletlenül persze, mert szándékosan ki a fene tenne ilyet) akkor undorral letörölte a kezét a nadrágjában, és még fel is kiáltott, „Jaj ne, hozzáértem Szilvihez, bleee!” A többiek pedig szintén azt mondták, hogy bleeee, és olyan undorral néztek az áldozatra, mintha az tényleg szarba nyúlt volna, és rögvest ragyák nőnének ott, hol Szilvi megérintette. Szilvi nem hétköznapi vezetéknevét úgy suttogták egymás között, mintha valami rémes trópusi betegség lenne, amihez pedig hozzáért, az már kollektíve fertőzöttnek lett nyilvánítva.
 
És ez így ment elsőtől hetedikig, HAT éven át, minden egyes nap.

Érthetetlen számomra, de a két tanítónő, akik ezt a borzalmat első osztályban még csírájában elfojthatták volna, semmit nem vettek észre ebből. Vagy észrevették, de nem tettek semmit, nem tudom, hogy melyik a rosszabb.
A kedvesaranyos tanító néni, aki mindenkit meghallgatott és mindenkit meg tudott vigasztalni, Szilvit sosem hallgatta és sosem vigasztalta meg, a szemétszigorú pedig, aki egy apró órai mocorgást is észrevett a katedráról, (amit azzal jutalmazott, hogy akkorát baszott a fejünkre a pecsétgyűrűjével, hogy még ma is fáj), érdekes módon Szilvi gúnyolását soha nem vette észre. 
Így aztán Szilvit soha senki nem védte meg sem a tanárok közül, sem az osztályból. Mintha hallgatólagosan kiadták volna rá a szabad kilövési engedélyt. Hazudhatnám, hogy én persze megvédtem, és kiálltam érte, mint valami béna amerikai tinifilmben, de az igazság az, hogy ez eszembe sem jutott.
Szerintem örültem, hogy nem engem pécéztek ki, mert én is pont ugyanolyan csendes voltam, és nekem sem volt Budmil melegítőm. 

Ahogy így visszaemlékszem, mégsem a gyerekek éveken át tartó, végtelen kegyetlensége vagy a tanárok hozzáállása a legmegdöbbentőbb az egész történetben. Hanem az, hogy Szilvi sosem sírt. Sosem panaszkodott. Sosem jöttek be a szülei kiverni a balhét. Szilvi csak némán tűrt. Minden. Egyes. Nap. Éveken keresztül.
Tűrte, hogy nap mint nap gúnyolják, hogy a földre dobálják "fertőzött" holmiját, hogy bezárják a vécébe, hogy hahotázva kinevetik, hogy undorral elfordulnak tőle, hogy megalázzák, vagy ami talán még rosszabb, levegőnek nézik. Ő csak rezzenéstelen arccal tűrt.
Csak egyszer próbálta megvédeni magát, ez valamikor ötödikben vagy hatodikban lehetett, az biztos, hogy tesióra előtt. Hogy pontosan mi történt már nem emlékszem, csak az a kép van előttem, ahogy Nelli a többi lány üdvrivalgása közepette, a hajánál fogva húzza felfelé Szilvit a tornacsarnok emeleti lépcsőjén.

Akkor persze gyerekként nem, de most belegondoltam, hogy az a pici lány vajon hogy a francba tudott minden reggel elindulni iskolába tudva, hogy mi vár rá. Ezt a rengeteg megaláztatást felnőttként is lehetetlenség lett volna elviselni, hát még hat-hét-nyolc évesen. Vajon mit érezhetett? Mire gondolhatott? Hogyan öntöttek bele lelket a szülei, ha egyáltalán elmondta nekik, hogy miket műveltek vele az osztálytársai. Gyanítom, egyébként, hogy nem tudtak róla, de akkor hogyan felelt arra a kérdésre, hogy „Na, kicsim, mi volt ma az iskolában?”. Tényleg nem tudom, hogyan csinálta, de őszintén csodálom érte.             

Így érkeztünk a hetedikes osztálybuliig, amiről egyszer már írtam egy ennél vidámabb posztot.

Az egész osztály be volt zsongva már egy héttel azelőtt, mégiscsak életünk első bulijára készültünk. Én ekkorra már kicsit jobban kinyíltam, mivel a fiúk „vezére”, Dávid volt a legjobb barátom. A fentebb linkelt nosztalgikus posztnak megfelelően zajlott a készülődés, én pedig legalább százszor eljátszottam magamban, hogyan fogom felkérni táncolni az osztály legszebb kislányát, mely az első táncom lesz életemben.

Persze elképzelni sokkal könnyebb volt a helyzetet, mint megvalósítani. Külső szemlélőként biztos nagyon vicces lehetett, ahogy a falak mellé tolt székeken ülünk egymás mellett, egyik oldalon a tíz évvel idősebbre sminkelt lányok, a másik oldalon mi fiúk, akik mértéktelen ropi fogyasztással igyekeztünk oldani azt a feszültséget, amire pár évvel később már a pálinkát használtuk.
Talán még ma is így ülnénk egymást méregetve, ha nem ront be az akkori tanárnőnk azzal, hogy ha nem kezdünk el táncolni, akkor az egész bagázst hazazavarja. Nem volt mit tenni.
Dávid rám nézett, és emlékszem csak ennyit mondott. „Na?”. Hogy én erre mit mondtam azt már nem tudom, csak arra emlékszem, hogy a lányok sorfala felé sétálunk, majd kiugrik a szívem a mellkasomból, izzad a tenyerem, görcsöl a hasam, és haza akarok menni.
Dávid elindult a kiszemelt lány felé, én is az enyém felé, aki persze szőke volt, és nagyon szép. Már csak pár lépésre voltam, és éppen arra koncentráltam, hogy meg tudjak szólalni, amikor jobbra, a szemem sarkából észrevettem Szilvit.
Természetesen a sor legvégén ült. Ő nem volt tíz évvel idősebbre sminkelve, sőt semmilyenre sem volt sminkelve. Pont úgy nézett ki, mintha egy átlagos iskolai nap lenne. Pont úgy, mint az előző hat évben minden nap. Ugyanolyan kifejezéstelen arccal ült, mint egy kísértet, mint aki csak tévedésből került oda, de leginkább ott sincs. Nyilvánvaló volt, hogy őt senki sem fogja felkérni, és tök egyedül fog ott ülni a buli végéig.

Így utólag visszagondolva szeretném azt hinni, hogy erre gondoltam, amikor a szőke kislány helyett egy nem túl elegáns és hirtelen jobb kanyart véve végül Szilvit kértem fel táncolni, de sokkal valószínűbb, hogy csak berezeltem és nem mertem odamenni a szőke kislányhoz. Na, hét év alatt akkor láttam  először mosolyogni Szilvit.

Nagyon szívesen folytatnám azzal, hogy ez a tánc olyan varázserővel bírt, hogy ettől a perctől minden jóra fordult Szilvi életében. Szívesen írnám azt, hogy az osztály megszerette, mindenki könnyezve bocsánatot kért tőle, ő lett a bálkirálynő, és elsétáltunk a naplementébe. Nem így történt, ez a tánc semmit nem változtatott meg. Ahogy emlékszem a tánc után Szilvi visszaült a sarokba, és utánam senki nem is kérte fel újra. Nem lettek hirtelen barátai, másnap ugyanúgy Leprásnak hívták és kigúnyolták, és én is pont ugyanannyit beszélgettem vele a tánc után, mint előtte: semennyit.
De szeretném ezt hinni, hogy azért az apró mosolyért megérte, hogy attól a tánctól legalább egy picit jobban érezte magát, és talán valami kis segítséget jelentett neki a jövőben. Egy kis önbizalmat, vagy lökést előre, nem tudom. Nem azért, mert én lettem volna a herceg a fehér lovon, hanem csak azért, mert hat év után először valaki emberként viselkedett vele.
Aztán arra gondoltam, vajon ő is ilyen tisztán emlékszik erre a húsz évvel ezelőtti pillanatra (ha emlékszik egyáltalán), arra a mosolyra, és arra az izzadt tenyerű fiúra? Vajon jelentett neki valamit, hogy akkor valaki felkérte táncolni? Jó lenne azt hinni, hogy igen.

Hetedik után annyiban lett könnyebb Szilvi helyzete, hogy összevontak minket egy másik osztállyal, és abból a csoportból már tudott barátkozni egy-két hasonlóan halk szavú lánnyal.
Azt hiszem a nyolcadikos ballagáson láttam utoljára Szilvit, talán utána még párszor a buszmegállóban. A Facebooknak hála most megtudtam, hogy férjhez ment, és két gyerek van. Ja, és megnéztem, Nelli nincs az ismerősei között.

Tényleg nem tudom, miért jutott eszembe ez a korántsem vidám történet, de az biztos, hogy ha valaha is a határán leszek annak, hogy feladjak valamit, akkor elég lesz arra gondolnom, hogy Szilvi sem adta fel, amikor Leprásnak hívták és minden nap kigúnyolták.
Ha pedig ő kislányként kibírta a hét évig tartó megalázást, akkor én is bármit kibírhatok.

A bejegyzés trackback címe:

https://firestarter-18.blog.hu/api/trackback/id/tr7212943231

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

RTB 2017.10.16. 14:08:12

ilyenek minden iskolában történtek. Mindig volt valaki, akit valamiért kiközösítettek. A gyermekek kegyetlenek tudtak lenni. Az én általános iskolás osztályomban is volt ilyen, pedig még pont a rendszerváltás évében voltam nyolcadikos.
A lány cigány volt. Azért írom azt hogy cigány, mert akkor még nem ismertük azt a szót, hogy roma. Szoval cigány volt, de szegénység, szegényszag nem volt rá jellemző, mert az apja "nemescigány", azaz zenész volt, egy városi szimfonikus zenekarban hegedült, majd vendéglátózott. A lány másodikban jött hozzánk, és két évvel volt idősebb nálunk. ÉS igen, neki már mellei is voltak, kerek volt a csípője.... A lányok egyből meglátták benne a a hendikeppel induló vetélytársat és nagyon szemetek voltak vele. A hangadó lány találta ki, hogy leprás, büdöscigány (az arcába bele) és ha valaki hozzáért, akkor le kellett fújnia a magáról a (nem is tudom mit). Elég kemény volt ez az egész, és ahogy nálad is, a tanítónő semmit nem tett. A kiközösítést a fiúk is átvették, pedig először arről folyt a fiúk között a vita, hogy vajon menstruál e már? Igen, én is lefújtam magamról, ha hozzáértem. Ez kb a 6. vagy 7.. osztályig így ment, aztán az akkori osztályfőnökünk beszélt a zenészcigányokról, a 100 tagú cigányzenekarról. Jellemző a 80-as évek vidéki magyarországára, hogy ennek az alapvetően jószándékú osztályfőnöki beszélgetésnek egy ilyen "igaz hogy cigány, de nem koszos, ezért hagyjátok békén" hangulata volt. Már nem emlékszem tisztán, de utána mintha kicsit abbamaradt volna ez az egész. Aztán a lány egyszer már nem jött, azt mondták, hogy kiköltöztek külföldre. Ami hatalmas dolog volt akkor, persze a valóságban az történt, hogy az apja hajóra ment zenélni, és ment vele a családja is.
Máig szégyellem magam emiatt. Neki már családja van, talán unokája is kb 42 évesen. A férje is zenész, polgári életet élnek. A poén az, hogy kb 10 évvel ezelőtt pár évig egy utcában laktunk. Nem köszöntünk egymásnak sohasem , talán nem ismer meg. Ha egyszer részegen találkoznék vele, akkor biztosan odamennék hozzá, és bocsánatot kérnék tőle, de ennek esélye nulla.

p.i.g 2017.10.16. 14:52:51

@RTB: Üdv. Nekem is volt egy "cigány" lány osztálytársam "Marika". Szintén túlkoros, stb. de nekem sztorim vicces lett. Hozzánk is úgy bukott Marika mert nem volt túl okos. Ugyan nem bántotta senki de el is kerülték. Én jó nagy pofájú és központi gyerek voltam, és tüntetőleg elkezdtem vele barátkozni mert sajnáltam. Nem is volt gond vele ballagásig.
Egy éve eljött az osztálytalálkozóra (szintén 42 vagyok) és mindenkinek nagyon örült. Egyedül tőlem kérdezte meg, hogy tényleg oda jártam-e :-)
Vicces volt