Gondolatok erről-arról. Meg amarról. Így meg úgy. Meg amúgy is. Szóval blog. Vagy mi.

Bye, bye Írország! (költözési tragkikomédia több felvonásban)

2019. január 23. - Firestarter.18

moving.jpgA költözés az kicsit olyan, mint az aranyér. Akinek még nem volt, az nem is nagyon kívánkozik utána, aki meg már átesett rajta, az nem igen vágyik rá újra. Én az utóbbihoz tartozom, és őszintén remélem, hogy életemben már csak egyszer kell költöznöm, a saját házamba, ahol majd csendben megöregszem a diófa árnya alatt. Még a temetőbe se akarok kiköltözni majd, kaparjanak el a diófa alatt, és kész.

 

 

A múltkor valahol ott hagytam abba, hogy megyek vissza Írországba az ünnepekre, hogy aztán vállunkra csapjuk a batyunkat, és végleg elhagyjuk a zöld, nedves, és hányásszagú szigetet. Ez úgy egy hónapja volt, és nem azért nem írtam eddig, mert nem volt miről, vagy nem voltam alkotói hangulatban, hanem azért, mert tegnap volt először öt percünk leülni, és venni három zavartalan lélegzetvételt egymás után.
Egyetlen kérdés volt képes felszakadni mellkasomból ahogy leraktam megfáradt tagjaimat a még újszagú ülőgarnitúrára, amit a munkásemberek hangos és néma bazmegek között cűgöltek fel a lifttelen ház második emeletére, és tetriszeztek át a tágasnak nem, ellenben kurva szűknek mondható lépcsőfordulókon: 
– Szívem, mégis hogy a búbánatos kutya faszába kerültünk ide? Meg mernék esküdni, hogy öt perccel ezelőtt még az írországi lakásunkban iszogattam Jamesont, rágcsáltam lóherét és hárfáztam mélabús dallamokat. Most meg már itt ülök, mintha csak ideteleportáltunk volna. És persze Jamesont iszogatok.

Persze a gyakorlatban ez nem ment ilyen simán.

Költözés.

Ha a költözés aranyér, akkor a mi költözésünk az egy jól kilógó, gyulladt, gennyes, váladékozó fajta, ami akkor is fáj, ha egy nagyobbat pislogsz. Mindezt úgy, hogy az egészet az új cégem szervezte, és effektíve nekünk semmi dolgunk nem volt. Írországban még simán is ment minden. A cég előreküldött jó néhány dobozt, hogy amit szeretnénk, azt csomagoljuk össze, de nem is fontos, mert majd jön a „crew” és mindenről care lesz take-elve. Jó. Azért elkezdtünk összepakolni.
Ha költözés előtt álltok, íme egy jó tanács: Becsüljétek meg a cuccotok mennyiségét. Mondjuk úgy saccoljátok, hogy 10 doboznyi lesz. Megvan? Akkor ezt most szorozzátok meg néggyel, és kábé megkapjátok a reális mennyiséget. Én húsz-huszonöt dobozzal számoltam. Hetvenhat lett belőle, és ezek többsége 50x50x50-es doboz. Reggel nyolctól este kilencig non stop dobozokat hajtogattunk, pakoltunk, csomagoltunk, anyáztunk, sírtunk, nevettünk, és a vége felé már aggódni is kezdtünk, hogy nem fogunk beleférni a megszabott 30 köbméteres határ alá. Végül úgy láttuk jónak, hogy mindent mi csomagoljunk be, és milyen jól tettük!

Költözés előtti este jön e-mail a kapcsolattartótól, Mattiastól, hogy akkor reggel kilencre jön a „crew”, a két crewleader John és Jack lesz. Így hajtottuk álomra a fejünket dobozhegyek közepén, falból kiálló szegerdők mentén, miközben a káosz közepén porcicák kergetőztek pajkosan.
S lőn reggel.
Csereg a telefon, hogy megjött a crew. Izgatottan megyek le. Két ember áll az ajtóban, John és Jack, a két crewleader. Mondom a többiek? Á, csak ketten vagyunk.

He?

És hol a crew amit leadeltek? Két főnök, ohne munkás? Kinézek a folyosóra, ezek tényleg ketten vannak. Akkor mondom good luck lads. És hozzáfogtak.

Meg kell hagyni, nagyon profik voltak, olyan ügyesen ragasztották le az általunk bepakolt dobozokat, hogy öröm volt nézni. Mondjuk nem kapkodtak az tény. De haladtak. A bútorokat két mozdulattal csomagolták be, mintha csak karácsonyi ajándék lenne. A számítógépet három rétegű profi csomagolás védte, ennek még lesz jelentősége.
Öt-hat óra alatt végeztek is, mondjuk kíváncsi lettem volna mikor mennek el ha tényleg nekik kellett volna összedobozolni mindent. Lehet pár napig nálunk lakott volna a crew. Éppen koccig pakolták a teherautót, és el is húztak.
Azt mondjuk így utólag kicsit sajnálom, hogy nem írtam rá a biztosítási lapra pár olasz bútort, németalföldi festményeket, aranyrudakat, a koronázási ékszereket és a frigyládát, mert ez a kéttagú crew egyáltalán nem ellenőrizte le, hogy amit felírtam az tényéeg ott van-e.

Végül úgy álltunk az üres lakásban, mintha valami kripta lenne amit épp most rámoltak ki a hullarablók. De nicsak, csomagot hozott a postás! Bizonyára a kétszemélyes felfújható matrac, amit azon urizálásom eredményeként rendeltem, hogy azért mégse a földön aludjunk egy hétig.
Bontom ki, hát rosszat küldtek, ez egyszemélyes bazmeg. Reflexből arra gondoltam, hogy én voltam hülye, de nem.
Írok az Amazonnak, mindenki very sorry, tartsam meg az egyszemélyeset grátiszba, küldik rögvest a kétszemélyeset. Meg is ígérték, hogy a legjobb lovaikat fogják be a postakocsi el, s két nap múlva odaér a vánkos.

Azóta se ért.

Úgyhogy egy hétig midenféle szalmaágyakon meg mohapárnákon hajtottuk fejünket álomra.
Jött majd ment a Szilveszter, közeledett a könnyes búcsú és az indulás ideje. Én közben finoman érdeklődtem Mattiasnál, hogy mégis merre jár az echós szekér, mi holmink terhe alatt nyikorog valahol Európa poros útjain. Mattias azt írta, hogy ő ezt így konkrétan nem tudja, meg amúgy is szabin lesz egy hétig, de majd a kollégája jelentkezik.
Mellékesen, zárójelben és nyolcas betűmérettel jegyzem meg, hogy Mattis barátunk kommunikációja igencsak megváltozott az után, hogy leadtam róla az értékelést a cégnek. Zárójel bezár.

Indulás napján még mindig semmit nem tudtunk a cuccainkról, hogy mikor érkeznek az új lakáshoz, vagy éppen megvannak-e még, vagy épp most osztják szét a szír menekültek között. Már a gépen ültünk, amikor írt az áldott Mattias, hogy minden fasza, most beszélt a sofőrökkel, másnap érkezik a holmink a megbeszélt címre.

Így aztán nyugodtan terültem el az ülésemben és merültem el a csecsemősírással vegyült lábszagban.

A repülőút eseménytelenül telt, végig a levegőben maradtunk, és csak a tervezett időben és helyen értünk földet.

Már a csomagomat rángattam le a szalagról, amikor megrezzent a telefonom. E-mail. Az értesítésben már látszott a szöveg eleje. Mattias barátom írt. Így kezdődött:
I’m really sorry, there is a bit of confusion on our side.
Gondolhatjátok, milyen hangulatban nyitottam meg az emailt. Kiderült, hogy ez a drága svéd félisten összekeverte a szállítmányokat, és nem a mi sofőrünkkel beszélt, hanem valaki máséval. Aszongya kisebb csoda lenne, ha a mi cuccunk megérkezne a megbeszélt holnap reggeli időpontra, mert még a vámon csücsül az UK-ban, merthogy az ünnepek alatt nagyon feltorlódtak a szállítmányok, bla-bla-bla. Legkorábban (LEGKORÁBBAN baszki) kilenc nap múlva számítsunk rá, kelet felől, Gandalf vezetésével. Sorry.

Amíg átmentünk a zöld folyosón és kiértünk a terminálról én olyan választ pötyögtem fél kézzel és fél szemmel, hogy csoda, hogy nem kezdett füstölni a telefonom.
Mondom Dear Mattias baszomalássan, ezt nem tudtad volna egy hangyafasznyival korábban megemlíteni? Mert akkor talán nem két nadrágot és három pólót hozok magammal a kézipoggyászomban, meg gondoskodom valami fekhelyről is, hogy csak azt említsem ami hirtelen vérgőzben ázó eszembe jutott. Még szerencse, hogy a feleségem a poggyászba tette az összes gyógyszerét.

Erre az emailre Mattias azóta sem válaszolt. Pár héten belül megvettem hát a harmadik matracot is (az első amit vettem egy hét után kilyukadt, a második ugye meg sem érkezett, illetve egyszemélyes formában igen) és elkezdtünk modern nomád életünket, ami egy ilyen túlélőshow is lehetne.
Éld túl egy üres lakásban két kézipoggyászból. Matracon alvás, hűtő egy kartondoboz a teraszon, és hasonlók. Aztán lassan felfejlődtünk, lett hűtőnk, a matracot kanapéra cseréltük, és úgy vártuk a január 14-et, mint az összes gyerek az összes létező karácsonyokat. Mattias is írt (a svéd anyjába elküldős levelet figyelmen kívül hagyva), hogy most már tényleg minden fasza, jön a cucc. Ráadásul még a mienk is.

Aznap reggel csörög a telefon, bulgár szám hív. Miapicsa. Valami ukrán maffiózó szól bele dörmögő hangon, hogy bringing jor sztáff náu, oké? Mit lehet erre felelni? Oké.

Két bulgár (a magyar, a svéd, az ír, és az olasz után ez már az ötödik ország aminek valami köze volt a költözésünkhöz) faszi jött, ők is marha boldogok voltak, hogy nincs lift, de őket legalább nem értettem, hogy mit káromkodnak. Egy kukkot nem beszéltek angolul, szerintem a telefonba is valami fordítóprogram beszélt, így hiába is próbáltuk őket instruálni, hogy mit hova kéne.
Fel is adtuk gyorsan, abban maradtunk, hogy az is jó, ha a dobozok a lakáson belülre kerülnek. Csodák csodájára minden megvolt, bár azt nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bántak volna a dobozokkal. Emlékeztek, hogy írtam, hogy az írek milyen biztonsági csomagolással tekerték be a számítógépet? Na, ennek ellenére sikerült úgy hajtogatni, dobálni, focizni a dobozokat, hogy a proci hűtő leesett a prociról. Az meg má’ nem is teljesítmény. Talán Ace Ventura is náluk dolgozik, ki tudja. Ehhez képest nem is értem hogy lehet, hogy csak két tányér, egy pohár és egy porcelán indián fél karja tört el. 

Na, ez után kezdődött az igazi legózás, mert a mostani lakásunk sokkal kisebb, mint a régi, ellenben a cuccunk mennyisége meg nem változott. Úgy néztek (néznek) ki a napjaink, hogy hazaesek a melóból mondjuk fél hatra, és indul a kidobozolás. Valamit viszont jól csinálunk, mert a dobozok fogynak, és egyre inkább kezd lakásnak kinézni a hely. De hogy mikor lesz vége, azt a jóisten se tudja megmondani.

Írok közben a Mattiasnak, hogy haladunk a kicsomagolással, mikor tudnak jönni a dobozokért. Aszongya a dobozok elszállítása nem az ő gondjuk. Mármint az övék lehet, ha kifizetem. Mondom, még én fizessek, hogy vigyétek el a szarjaitokat? Elég nekem az a kurva sok papír, amibe csomagoltunk, van vagy húsz százliteres zsáknyi. Sorry, jön a válasz. Anyád, gondolom én.

Mi a tökömet csináljunk hetven bazi nagy dobozzal? Tudod mit, mondom az asszonynak, te úgy is benne vagy mindenféle Facebook-csoportba, írjál be, hátha valami bolondnak kell hetven papírdoboz. Nem hiszitek el, tíz percen belül ketten is írtak, hogy nekik minden vágyunk az, hogy legyen hetven bazi nagy papírdobozuk. Isten áldja Zuckenberget.

Na, valahogy így zajlott a költözés.

Annak pedig, akinek volt türelme idáig olvasni, jutalmul van egy örömteli bejelentésem: nyár derekán érkezik a kis Fire.

A kis Fire már legalább olyan humorérzékkel bír, mint az apja, mert pontosan tudta, mikor kell érkezni. Régóta terveztük már őt, de amikor felmerült az új munka és a költözés lehetősége, akkor parkoló pályára került az utódnemzés kérdése (itt és most ünnepélyesen megígérem, hogy soha nem fogom leírni a ba..pro.ekt és p.cak..kó szavakat) mert úgy gondoltunk, hogy ennyi izgalom éppen elég egyszerre. Főleg, hogy a feleségem esetében ez nem is egyszerű dolog, mert két olyan betegsége is van, amiből egy is sok, ha az ember terhes.

A filmekben mindig egy romantikus és megható pillanat, amikor az apa megtudja, hogy gyereke lesz. A nő napokig nézegeti a tesztet, és azon gondolkodik, hogyan tálalja a pasinak, hogy többen lesznek. Hát nálunk nem volt szükség ilyen terveket szövögetni, én ugyanis kitaláltam.

Két nappal az után, hogy felvettek az új melóhelyre és eldöntöttük, hogy oké, akkor költözünk, éppen lakást kerestem a neten, vagy repjegyet foglaltam, én már nem is tudom, amikor a feleségem mondta, hogy leugrik a gyógyszertárba.
Tegnap voltunk, de mondom ugorjál. Jön vissza, vigyorog, mint a vadalma, mondom mi van? Semmi semmi, mondja, de úgy mosolyog, hogy körbeér a szája a fején. Hát nem kellett Poirotnak lennem, hogy összerakjam a gyógyszertárat a nagy vidámsággal.

Furcsa ezt mondani, de most, hogy Írországban is voltunk orvosnál a baba miatt, meg már itthon is, örülök, hogy itthon foglalkoznak vele és itt fog megszületni. Lehet szapulni a magyar egészségügyet, van is miért, de össze sem lehet hasonlítani a két ország terhesgondozását.
Az első ultrahang az íreknél kb. 5 percig tartott. Mozog, van keze van lába, viszonlátás. A magyar szülész majdnem hanyatt esett, amikor meglátta, hogy miket néztek, illetve nem néztek meg.

Lehet, hogy ez ilyen visszamaradt komenista csökevény, hogy a „gyármek a zállamé”, és az állam árgus szemekkel vigyázza az épülő kommunizmus kis téglácskáinak fejlődését, de speciel ezt egy jó dolognak tartom.

A bejegyzés trackback címe:

https://firestarter-18.blog.hu/api/trackback/id/tr5114583958

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

RTB 2019.01.23. 14:58:43

A kis firét illetően így legyen ötösöm a lottón:)
Biztos voltam benne, hogy régi ország-új meló-új élet mellé kaptok valami mást is:)

bratya 2019.01.23. 18:49:36

Sok sikert! De remélem életvitelszerűen nem Békés megyébe költöztök vissza!

Untermensch4 2019.02.04. 19:44:15

@Firestarter.18: Gratulálok a kis Fire-hez(/höz)