Gondolatok erről-arról. Meg amarról. Így meg úgy. Meg amúgy is. Szóval blog. Vagy mi.

Eladó házak kísértetei

2020. július 06. - Firestarter.18

oldhouse.jpgEladó házakat nézek. Még mindig azzal a szándékkal, hogy egy napon valamelyiket majd megveszem, és kis családomat beléköltöztetem. Szerintem már több ezer családi házat néztem meg a különböző portálokon, de ennek talán az egy százaléka volt olyan, hogy azt mondtam, hogy na, ez igen, ide már holnap beköltöznék. És ennek az egy százaléknak az egy százalékára lenne pénzem. Illetve hát a bank ennyi pénzt adna nekem, hogy megvegyem neki, és visszabéreljem tőle.

Szegény bankokat egyébként nagyon sajnálom megint. Olvasom, hogy a koronavírus miatt már csak kevesebb százalékot TUDNAK hitelezni egy ingatanra, és azt is sokkal szigorúbb feltételekkel. Hát nehogy ők is bármiféle kockázatot vállaljanak egy olyan ügyletben, amin ők egyébként is csak nyerhetnek, mert a júzer vagy fizeti a busás kamatokat, vagy elviszik a bank által eleve alul-értékbecsült ingatlant, amit majd szintén busás haszonnal adnak tovább.
Na, de most nem a bankokról akarok írni, mert egyáltalán el kéne jutni oda, hogy egy házra azt mondjam, hogy na, ezt megveszem a banknak. De eddig nagyon kevés ilyen jött szembe.

Pedig nincsenek nekem nagy igényeim. Legyen kettővel több szoba, mint gyerek, legyen egy akkora kert, hogy ha kapásból megküldöm a gyerek vissza passzát, akkor ne szálljon át a labda a szomszédba, és ne azzal kelljen kezdeni, hogy ráköltök még 20 milliót, hogy be tudjak költözni.
Ja, és ha már muszáj, hogy legyenek szomszédok, akkor azok ne svéd rakétatudósok legyenek, mert bármilyen toleráns is legyek, azt nem tudom elviselni, ha hajnal háromkor az ablakom alatt a Birch és Swinnerton-Dyer sejtésről vitatkoznak fennhangon.

Szóval sok házat néztem meg, és ahogy pörgettem a képeket, és nézegettem idegen emberek életének szilánkjait, néha megült rajtam egy búskomor melankólia. Egészen jól kirajzolódik az emberek élettörténete néhány, az otthonukról készült képből. És ez a történet a legtöbbször igen szomorú.

Ott vannak a régi házak, melyek együtt öregedtek meg a tulajdonosaikkal, és akárcsak a házaspár megmaradt tagja, aki hosszú, üres évek óta egyedül él az ismerős, de napról napra idegenebb falak között, a ház is haldoklik. Az örökösök pedig már éhes dögevőkként köröznek a jó helyen lévő ingatlan fölött. A képek a ház, és a benne élő történetének utolsó filmkockáit örökítik meg.
A kert hatalmas, de látszik, hogy az évek alatt a nagymamával együtt az is összezsugorodott. Már csak az ablak alatt kókadozik pár liliom, a kert többi részén méteres gazt lenget a szellő. Az egyik képen a nagyszoba. A vetetlen ágyban még benne a nagymama nyoma. Az ágy előtt kis asztal, rajta gyógyszeres fiolák, egy tál félig megevett étel, talán aznapi, talán az előző napi. Egy üveg homályos falú ásványvizes üveg, valami van az alján. A redőny leengedve, a monitoron keresztül is érezni a szoba párás, nehéz, öregszagú levegőjét.
Az ágy előtt papucs, még azt sem voltak képesek a nagymamára adni, amikor kirángatták az ágyból, hogy lefotózzák a koncot, amin majd este összemarakodnak.
Az ingatlan-boomot látva az örökösök szeme előtt peregnek a dollárjelek, negyven-ötven-hatvan millióért hirdetik a tízet is alig érő házat. Befektetőknek, társasháznak, ikerháznak, falusi turizmusnak. Sose adják el.

Ott vannak aztán kétezres évek elején épült hatalmas, két-három generációs családi házak teljesen elszeparált lakrészekkel. A hodály falai között, mint egy nyughatatlan kísértet, még ott kering az egykori nagyszerű terv. Összeköltözünk. Ide költöznek apuék. Vagy a gyerekek a párjukkal. De jó lesz. De nem költöztek. Összevesztek. Meghaltak. A gyerek nem is akart eleve odaköltözni.
Összeveszés, megsértődés. Már karácsonyra se jönnek. Most ketten laknak 300 négyzetméteren. Előbb csak a felső szintet nem fűtik, aztán már az alsón is csak azt a két szobát, ahol külön alszanak. Annyit akarnak a házért, hogy kifizessék az építésre felvett hitelt, és vehessenek két külön garzont a központban. De annyit sose fognak kapni. Úgy hirdetik, mintha előny lenne a két külön lakrész, mintha mindenki arra vágyna, hogy idegen bérlők lakjanak a feje felett.

Aztán ott vannak a tíz éve épült családi házak. Külterületen. Fenn a hegyen, kint a szőlő mellett. Fiatal pár, asszonyka beleszeretett a panorámába meg a sok zöldbe. De jó lesz a gyerekeknek. Olcsó volt a telek, megvették. Az önkormányzaton azt mondták, hamarosan belterület lesz. Ma már tudják, hogy sose lesz.
Boldogan húzták fel rá a kis házat. Rosszabb esetben még könnyűszerkezetes is. Majdnem kész is. Már csak be kell vakolni, meg egyéb apróság. A nagyszobában, mint a fiatal pár felakasztott és kivéreztetett álmai, csupasz égők lógnak a kábelükön. Az udvaron sitt, építési anyagok. Látszik, hogy már ott állnak pár éve.
Hamar rájönnek, hogy nem is olyan jó a hegyen lakni. Esőben, sárban kocsival is alig lehet feljutni. Az út valaha aszfaltozott volt, de az eső és a fagy összemorzsolta, és lehordta a hegy lábához. A kukásautó se jön fel, minden szerdán le kell vinni a kukát a nyolcszáz méterre lévő bekötőútra. Csatorna, internet, vezetékes víz, gáz, NetPincér elérhetetlen álmok. A hegyen se megfelelő méretű emésztőt, se ciszternát nem lehetett ásni, de a szippantó és a lajtos kocsi pár éven belül már úgysem fog feljönni. A jó isten óvja meg őket egy igazi téltől. Az önkormányzaton széttárják a kezüket. Sajnos külterület.
Ezt persze nem reklámozzák, a hirdetésben több kép van a környező hegyekről, mint magáról a házról. De a panoráma tényleg szép.

Ott vannak aztán még a régmúlt helyi nagy királyok palotái, melyek mára már csak szellemkastélyok, mementói az egykori nagyvilági életnek. Ahogy a képeket nézed, szinte látod magad előtt, micsoda világ lehetett ott tíz éve, amikor a tulaj még nem volt börtönben adócsalás vagy olajszőkítés miatt. Tízszobás, tornyos rettenet akkora előszobával, mint egy belvárosi lakás. Stukkós oszlopok, kétkaros márvány lépcsősor, mint a Dallasban, a pincében edzőterem, medence, jakuzzi, szauna, hobbiszoba, biliárdterem, a nappaliban bárpult. Négyállásos garázs, fűtött kutyaól. Mára úgy rohad az egész, mint a tulaja a sitten.
Az ablakokat annak idején tokostól vitték el az üzlettársak a tartozások fejében. Az ablakok helyén rongyos fóliát lengedez a szél, a hallban száraz falevelek zörögnek. A márványborítást felszedték, minden bizonnyal pénzzé tették azt is. A hatalmas beltéri medencében leesett a csempe, fekete esővíz áll az alján. Mert az egész kastély beázik. A drága olasz cserepek is már másnak a házát díszítik. Az üres, hideg falak között, mint a Ragyogásban, még hallani a régvolt bulik zaját, az üvöltő zenét, a gyerekek visítását a medencében, a tulaj röfögő röhögését, a cicababa feleség fülében összecsörrenő arany fülbevalókat, a kristálypoharak csilingelését, ahogy kiloccsan belőlük a harminc éves Macallan, a szirénákat, és a kommandósok üvöltözését egy hideg hajnalon.

Vannak aztán a megrögzött mániások. Tégla mániás, lambéria mániás, kovácsoltvas mániás, terméskő mániás.

A lambéria mániás háza úgy néz ki, mint egy svéd pottyantós budi. Padlótól a mennyezetig MINDENT a legolcsóbb szikkadt, recsegős lambéria borít az előszobától kezdve a konyhán és a hálószobán át a fürdőszobáig. Szegény tulaj ráadásul abban a hitben él, hogy az ungarische lambériásítás valami vadregényes észak-amerikai rönk ház fílinget kölcsönöz a Kádár-kockájának, ezért még vagy öt milliót rá is tesz az árra.
Rosszabb esetben még valami kezeletlen gerendákból tákolt rusztikus felépítményt is eszkábált a házhoz (természetesen lambériával burkolva), de az biztos, hogy az étkezőgarnitúra kétmázsás faragott rönkszékekből áll, melyek egy olyan nehéz faragott asztal körül állnak, hogy a tulaj inkább odaadja a házzal együtt, csak ne kelljen kicipelnie. Ja, és ezekben a házakban MINDIG találni egy szaunát az egyik sarokban.

A tégla mániás ugyanez, csak nyilván téglával. Csupasz téglával, mert rusztikus ugye. Téglaberakás végig a lábazaton, az összes nyílászáró körül, a folyosón elvétve random téglaformációk állnak ki a falból, a ház különböző helyiségeiben indokolatlan téglaoszlopok nőnek ki a téglaborítású padlóból, MINDEN ajtó boltíves, természetesen téglából, de téglából van a konyhasziget és a fürdőkád alja is, a budi körben, a kertben ziher, hogy áll egy téglából épített tűzrakó fixen épített tégla ülőkékkel, és jó esély van rá, hogy az összes kerítés is tégla. Annyi tégla van beépítve díszítőelemnek, hogy abból kijönne még egy ház.

A kovácsoltvas mániásnál nyilván alap, hogy a ház körül egy olyan kovácsoltvas kerítés áll hatalmas kapuval, ami annyiba kerülhetett, mint az egész ház. De ugye egy mániás itt nem áll meg. Kovácsoltvas rács van minden egyes nyílászáró előtt, kovácsoltvas az emeletre vezető korlát, de van egy kovácsoltvas kerítés a konyha és a nappali között is, mert… mert… mert csak. Kovácsoltvas kandeláberek a kertben, kovácsoltvas lámpakonzolok végig a lakásban, kovácsoltvas ágykeretek, a fürdőben tán még a törölközőtartó is kovácsoltvas.

De az összes mániás közül a legrosszabb, a legtöbb évnyi kényszermunkával sújtandó, a pokol legmélyebb bugyraiba való, az a terméskő mániás.

Azt talán könnyebb lenne felsorolnom, hogy mit NEM láttam terméskővel borítani, mint azt, hogy mit igen. A magyarok MINDENT képesek terméskőből kirakni, és itt a pontosítás végett meg kell jegyeznem, hogy természetesen terméskő alatt nem az igazi termésköveket értem, amiből mondjuk Írországban gyönyörű kerítéseket, házakat, sőt, egész kastélyokat húznak fel, hanem a 3000/m2 áron kapható mediterrán hatású OBI-s terméskő burkolatot.
Jobb esetben. Mer ugye egy egész házra nézve még ez is marha drága ám, így mit csinál a jó magyar háztulajdonos? Pemzlit ragad, és terméskőmintázatot pingál a falra! Ez legalább olyan hungarikum szerintem, mint az Unikum, a disznótor, meg a tihanyi visszhang.

Napestig tudnám sorolni, hogy milyen undorító, förtelmeket láttam kirakva terméskő burkolóval, úgyhogy rögtön a legrosszabbal kezdem: fürdőszoba, plafonig fehér csempe. Most fogóddzál meg, a sarkokban, mint valami mediterrán pókháló, festékkel rámázolva a csempére a Trump-sárga terméskő mintázat fekete elválasztó „fugával”. Én sok ocsmány dolgot láttam már életem során, de ez benne van a top háromban. És ez egy 75 milliós ház volt, mert hát a terméskő mintázat is azonnal 20 milliót dob a házon nyilván.

Vannak még a házibarkács „felújított” házak is, amiről már az első képen látod, hogy ezen szakember egy percet se dolgozott. A tulaj nyilván büszkén is meséli, hogy mindent ő csinált a házon, és itt a mindent azt bizony szó szerint kell érteni a villanyszereléstől kezdve a falazáson és a tetőn át a vakolásig és a vízvezetékig. Gányolás, kókányolás, hozzáépítés, elbontás, toldás, kiszedés, átalakítás, elfedés, jóvanazúgy.
A házon nincs két egyforma stílusban épített helyiség, nyolc különböző padló, tíz különféle hidegburkolat, szanitert két egyformát nem találsz, ellenben pontosan meg tudod mondani, hogy mikor mi volt akciós az OBI-ban. A statikus úgy fordulna ki a házból, hogy ő itt sem volt, nem látott semmit, a banki értékbecslő meg már az utca végéből visszafordul.
Amikor meg azt mondod a tulajnak, hogy jó, akkor telekár mínusz a bontási költség, akkor felháborodva küld el melegebb éghajlatra, mert hogy ő egész életében ezen a házon dolgozott.

Van aztán az újgazdag építtető, akinek hirtelen megszaladt, és azt hitte, hogy már örökké húszezresek potyognak az égből. Ő igazából a kilencvenes évek vállalkozójának mai megfelelője. Grandiózus építkezésbe kezdett, hatalmas, mediterrán stílusú, háromszintes hászienda, háromállásos fűtött garázzsal. Vagyis majd fűtött lesz. Amikor majd meglesz a garázs. Valahol a falak felhúzása után elfogyott a pénz/sittre került a tulaj/lelépett a Bróker Marcsi/bezuhant a tőzsde, így most a harminc százalékos készültségű házat olyan áron árulják, mintha már kész lenne.
Az építőanyag benne van az árban. Majd ha hozzák. A tervek készek. Csak engedélyeztetni kell. A medencének ki van ásva a gödör. Csak tavaly beomlott. A házat már a második vagy harmadik szerencsétlen tulaj árulja, miután rájön, hogy az eredetei terveket követve még vagy száz millió lenne befejezni a házat, és nincs az a brigád, aki két másik brigád munkájára ráépíti a saját munkáját.   

De a legszomorúbbak a félkészen álló családi házak. Látszik a képeken, hogy a tulaj nem volt nagyravágyó, villogni se akart, egyszerűen építeni akart magának egy normális házat. De valami balul sült el. Válás. Válság. Munkahely. A csupasz téglaház úgy meredezik az utca végén az üres, fekete ablakaival, mint egy emberi koponya.
A vakolatlan tégla már mállani kezdett, ha van is beépítve nyílászáró, már megvetemedett. A csupasz gerendák végighasadtak. Némely ajtó és ablaknyílás bedeszkázva. Aztán a belső képeket nézve beléd hasít a keserű felismerés.
Egy függöny az egyik ajtóban. Egy pár papucs a csupasz betonpadlón. Egy vízzel félig teli festékes vödör a vécé mellett. Egy lábas az asztalon. Egy rózsaszín, pónis poszter a csupasz téglafalon. Rájössz, hogy ebben a házban laknak. És tudod, hogy se befejezni nem fogják soha, sem annyiért eladni, amennyiért árulják.

És akkor inkább lecsukod a laptop tetejét, bontasz egy sört, és csak nézel magad elé.

A bejegyzés trackback címe:

https://firestarter-18.blog.hu/api/trackback/id/tr215984562

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

zsú69 2020.07.07. 16:42:29

De jó írás ez! Én is sokat bogarászom a hirdetéseket, és szóról szóra ezt érzem közben. Kiegészíteném még a Balaton környéki hirdetésekkel. Nagyon "menő" az eszetlenül sok gusztustalan lambériát megspékelni agancsgyűjteménnyel, művirág csokrokkal és viaszosvászon terítőkkel. Csilliárdokért.

Spiritual 2020.07.07. 19:03:12

Nagyon tetszett az írás, csak egyet sajnálok, hogy nem voltak képek az égbekiálltó dolgokról.

Nancsibacsi 2020.07.08. 07:32:54

Azért a poszter is megér egy misét:
1. Szidja a bankokat - pedig nem kötelező tőlük hitelt felvenni. Ha eleve így áll hozzá, akkor legyen igazán tökös csávó: oldja meg bankok nélkül!
2. Keresőfeltételt nem tud beállítani, így olyan házakat is nézeget, amik 10x annyiba kerülnek, mint amennyi pénze van. Minek? Ha ennyire sok az ideje, akkor érthető hogy miért nincs elég pénze.
3. Csak legyen gyerekek száma+2 szoba, és ne kerüljön 20 millióba az átalakítás - ehhez képest olyan problémái vannak, hogy nem tetszik hogy terméskövet festettek fel a falra. Meg hogy álterméskövet - amit simán leszakítasz, és már nincs is ott - ragasztgattak ide-oda.

Fel kéne fogni, hogy a lakócélú ingatlan vásárlásnál a vételár csak egy tétel a költségek között, és a kapott ingatlan csak a termék egyik fele, mert mellé kapunk még egy jó adag kalandot is. A kaland mértéke panel lakásnál a legkisebb - ott nagyjából lehet tudni, hogy 5 milliót rá kell költeni, és olyan lesz amilyet szeretnénk. Az új építésű - mivel ugye azt általában nem készen adják - már egy nehezített terep, a kivitelezővel való harccal tűzdelve (akit nem lehet elzavarni/válogatni, mert csatolva van a lakáshoz/házhoz). A régi családi ház - meg extrémsport, ahol a 20 milliós ráköltés nem számít soknak akkor, ha az ember olcsón veszi az alapot. Az igazán kemény az, hogy rá lehet úgy költeni 20 milliót, hogy a ház nem lesz jó, sőt jobb se igazán. Egy családi házas kalandba több féle módon lehet belefogni:
1. Nincs sok pénzed, de van sok kompromisszum készséged, és kitartásod.
2. Van pénzed, van álmod, és megvalósítod.
Nincs harmadik út. A poszter a legjobban teszi, ha elgondolkodik azon, hogy vajon akar-e ő tényleg házat venni, mert aki nem az 1-2-vel próbálkozik, ott válás szokott lenni a vége.

Példa 1-re. Mi nem családi házat, hanem nyaralót vettünk a Balcsinál az 1. módon. Megnéztük, 7 millió volt a limit (3 éve), kiderült hogy árverezik, 4.3-ért a miénk lett. Még kb ugyanennyit ráköltöttünk (gyakorlatilag teljes felújítás, villanyászat, minden) + sok munkát SK (igen, kontár munka, nem is makulátlan, de élveztük - és ez baromi fontos). Szóval így lett kb 8.5 millióból egy fél ikernyaralónk, 300 nm telekrésszel, a Budapesti lakásunktól kevesebb mint 100 km-re, vagyis kb 1 órányira autóval, a strandtól 800 méterre. Kalandos volt? Igen, és szívesen újracsinálnám. Számítottunk a +4 millióra? Nem, csak kb 1-re - de a +3-at úgy vesszük, hogy a kalandnak is ára van. Megérte? Nagyon, és nem azért, mert már 15-öt is ajánlottak érte (úgyse adom el), hanem mert akárhová nézek a házban vagy a kertben - sztorija van.
Példa 2-re: 3. szomszédban állt egy kis házikó, látszott hogy SK van ez-az hozzá toldva-foldva, szóval egy élet munkája. De azért nem volt az teljesen reménytelen - bár voltak rossz megoldások, de kihívásnak szép lett volna. Megvette a jóember 9.4-ért, jött a markoló, lekapta róla a házat, fákat, gyönyörű rózsabokrokat, feltörte az alapot - szóval teljes bontás és új ház építés. Szakemberekkel nyilván, profik építettek rá egy könnyű szerkezetes faházat - én csak istálónak hívom, mert félhajas tetője van, térkő az udvarra hogy be tudjon állni a kocsi, kész lett kb rövidebb idő alatt mint a miénk. Össz költségben 30 millió biztos volt, de inkább több. Megérte? Befektetésnek nemigen, mert 20-nál többet tuti nem kapna érte - de valószínűleg ez őt totál hidegen hagyja, mert nem akarja eladni. Viszont valószínűleg pont olyan, mint amit szeretett volna, szóval ő most boldog. Csak máshogy, de boldog. És csak ez számít.